Aki nekünk lő, az a mesterlövész, aki ellenünk, az az orvlövész, de az Antoine Fuqua rendezte Orvlövészben eleinte összemosódnak a határok, egészen addig, amíg Mark Wahlberg rá nem jön, hogy csőbe húzták.
A mesterlövészek mindig is érdekelték a közvéleményt, persze attól függően is, hogy kinek az oldalán állnak. Mert ha azok oldalán harcol, akikkel rokonszenvezünk, akkor hívjuk csak mesterlövésznek, és akkor ő a szakmáját már-már művészi szinten művelő hős, mint amilyen Chris Kyle volt a Clint Eastwood rendezte Amerikai mesterlövészben, ha viszont a rosszfiúk oldalán áll, akkor orvlövész, aki lesből, gyáva módon szedi áldozatait, mint Koenig őrnagy az Ellenség a kapuknálban, és ilyen szempontból a magyar cím, az Orvlövész (2007) most kétesélyes. Kétesélyes, mert hősünk, Bob Lee Swagger kétségkívül igazi mesterlövész, azonban olyasmivel vádolják, amit egy orvlövész tett – ha tetszik érteni -, de ennyi lövészt amúgy is kevés film volt képes felvonultatni.
Bob Lee Swagger, eredetileg Stephen Hunter Point of Impact című regényének hőse, aki a könyvben még vietnámi veterán, a haditengerészetnél szolgál, és egy titkos bevetésen vesz részt Eritreában, és bár hősiesen helytáll, feljebbvalói cserben hagyják, kész csoda, hogy ő maga megmenekül, nem úgy, mint bajtársa és legjobb barátja. Az okos néző persze tudja, hogy ez már előrevetíti azt, ami három év múlva történik, Swagger azonban nem a néző, hanem a főszereplő, és nagyon csúnyán csőbe húzzák. A visszavonultan, az isten háta mögött élő férfit felkérik, szakértelmével és tapasztalatával segítsen egy, az elnök ellen készülő merényletet meghiúsítani. Swagger bejárja a lehetséges helyszíneket, méréseket végez, és mindent megtesz, hogy tudtán kívül a lehető legtöbb bizonyítékot szolgáltassa önmaga ellen, és amikor valaki tényleg rálő az elnökre, hirtelen ő lesz a gyanúsított, akit nem élve vagy halva akarnak elfogni, csak halva.
Antoine Fuqua a Kiképzésnek (2001) köszönhetően akár Hollywood következő csodagyereke is lehetett volna, de nem lett az. Igazán jó forgatókönyvek helyett csak amolyan bérmunkákat kapott, ahol a producerek diktáltak, ritkán volt szabad keze, de ez már csak ilyen szakma. Jött A Nap könnyei (2003), az Artúr király (2004) és az Orvlövész – és külön vicces, hogy az elnök elleni merénylet bekattanhatott nála, mert ezt követte a Támadás a Fehér Ház ellen (2012). És mindegyik film azt hozza, amit ígér, korrekt módon összerakott akciót, némi izgalmat, de csak a rég bejáratott műfaji formulák mentén, nagy nevekkel. És az Orvlövész pontosan ezt hozza, sehol sem bicsaklik meg – hacsak Mark Wahlberg copfos hosszú haját nem számítjuk az elején. Wahlberg hozza azt, amit nagyon tud, a keveset beszélő, karizmatikus hőst, aki mindenen átgázolva tesz igazságot, Kate Mara az, aki egy ilyen férfinak képtelen ellenállni, az itt feltűnő Michael Peña pedig a hű fegyvertárs –meglepő fordulat csakis Danny Glover szerepeltetése, aki rendszerint nagyon szimpatikus karaktereket hoz, de most ő az egyik gazember. Más meglepetésre ne nagyon számítsunk, de ez talán nem is baj.
