Az egész olyan, mint egy végső próbatétel egy nagy, megtisztelő feladat előtt: a Terhes társaságban egy elviselhetetlen, irritáló pancserrel kell eljutnod A pontból B pontba úgy, hogy senki se sérüljön meg túlságosan.
Szokták mondani, hogy mielőtt az ember úgy dönt, hogy gyereket vállal, vegyen magának egy cserepes virágot, és ha az túlél nála egy bizonyos időszakot, akkor vegyen egy háziállatot, és ha annak sem esik baja, akkor neki lehet vágni a feladatnak. Egészítsük ki ezt azzal, hogy az igazi felkészülést az apaszerepre csakis az jelentheti, ha valaki bevállal egy hosszabb utat egy Zach Galifianakis kaliberű figurával, és ha célba ér anélkül, hogy elhagyná vagy agyoncsapná ezt a balfácánt, akkor jöhet a baba és minden hercehurca, ami vele jár, meg sem kottyan.
A Terhes társaság (2010) a rendezője, Todd Phillips két Másnaposok, az első és a második rész elkészítése között forgatta le, és akár úgy is tekinthetünk rá, mint a Másnaposok legidegesítőbb, legbénább figurája, a pocakos, szakállas és végtelenül naiv Alan saját, spinoff filmjére. Ő most más néven fut, de akár ugyanaz az ember is lehetne, az a fickó, aki mindent elront, amihez csak hozzákezd, aki akaratlanul is kibabrál mindenkivel, akivel csak kapcsolatba került. Vagyis ő itt Ethan Tremblay, aki apja halála után Hollywoodba indul, hogy színész lehessen – noha jócskán elmúlt harminc és nem kifejezetten vonzó vagy intelligens. Sőt. Ő lesz a kényszerű útitársa egy Peter nevű üzletembernek (Robert Downey Jr. ), aki szintén Los Angelesbe igyekszik, és nincs más vágya, mint hogy ott legyen, amikor felesége megszüli első gyermeküket, ami bármikor esedékes.
Csakhogy Petert leszedik a repülőgépről Ethan és egy félreértés miatt, együtt vágnak neki a hosszú útnak egy bérelt autóban, és ismét csak Ethannek hála, minden félresikerül, de tényleg minden. Mert ő tényleg olyan, mintha hibbant lenne, semmi szégyen- és felelősségérzete nincsen, olyan, mint egy gyerek, csak rosszabb, mert nem aranyos és pici, hanem egy előnytelen külsejű felnőtt férfi, aki egy bután néző francia bulldogot cipel a hóna alatt. És ez lehetne kínosan NEM vicces is, de Zach Galifianakis olyan tökéletesen hozza ezt a hozzá amúgy is tökéletesen passzoló figurát, amihez Robert Downey Jr. fanyar humora olyan jól megy, hogy kapunk egy nagyon sokszor újranézhető és mindig szerethető, teljesen bizarr, de csupa szív vígjátékot. Ami ugyan nem feltétlenül eredeti, mert Steve Martin és John Candy főszereplésével egy kísértetiesen hasonló film készült már a nyolcvanas években Repülők, vonatok, autók (1987) címmel, és az a film meg szintén kísértetiesen hasonlít a Dean Martin és Jerry Lewis főszereplésével készült Hollywood or Bustra (1956) – viszont nagyon is eredetinek hat. .
És igen, ez az a Todd Phillips rendező, aki nemrég letette az asztalra a véresen komoly Jokert a képregény univerzum elvileg legviccesebb gonoszáról, aki itt egyáltalán nem is volt gonosz.
