Valós történeten alapul a film, amely egy egyszerű, iskolai problémából indul ki, hogy aztán az Amerikát a mai napig megosztó faji megkülönböztetés lehetséges megoldásáig jusson el.
Nem is olyan rég volt Amerikában, hogy fekete kisgyerek be sem tehette a lábát olyan iskolába, ahová fehérek jártak, amikor semmi rendkívüli nem volt egy lincselésben, amikor ugyanabból az ivókútból sem ihattak a feketék, mint a fehérek, és még sorolhatnánk a faji megkülönböztetés apró és jóval komolyabb formáit. A rasszizmus még mindig az ottani élet és főleg az ottani politika része, de sok minden változott, ma már hangja és befolyása van a közösségnek, fontos pozíciókat töltenek be afro-amerikaiak, amiért persze meg kellett küzdeniük. Egy ilyen küzdelem valós története az Ellenségek legjobbika (2019).
Az amerikai Dél szívében, az észak-karolinai Durhamban járunk, 1971-ben, a polgárjogi mozgalmak idején, amikor a színes bőrű gyerekek számára fenntartott általános iskola leég. Nem tudjuk, elektromos hiba miatt, vagy gyújtogatás volt, de leég, a gyerekeknek új helyet kell keresni, és felmerül, hogy ha ideiglenesen is, de a fehérek iskolájában helyezik el őket. Ez persze a helyi fehér lakosság nagy része számára rosszabb, mint az istenkáromlás, és a Ku Klux Klán helyi vezetőjét, C. P. Ellist (Sam Rockwell) is azért beszélik rá, hogy legyen tagja az oktatási bizottságnak, hogy ebből a pozícióból majd egész biztosan el tudja kaszálni a tervet. Csakhogy addig is együtt kell dolgozni, sőt, az ebédszünetben egy asztalnál kell ennie az általa gyűlölt afroamerikai polgárjogi aktivistával, Ann Atwaterrel (Taraji P. Henson). Hamarosan rájön, hogy több közös van bennük, mint gondolta volna. Találkozásuk örökre megváltoztatja életüket és Durhamot.
Igen, a Robin Bissell rendezte Ellenségek legjobbika egy didaktikus film, amely a homlokán hordja az üzenetét, amely így szól: a rasszizmus rossz, de minden ember meg tud változni. Ehhez meg kell érteni, hogyan működik az adott ember, miért lett olyan, amilyen. A valódi C. P. Ellis egyszerűen így nőtt fel, az apja is lenézte a színes bőrűeket, a nagyapja is, nem tudatos választás volt a részéről, hanem beidegződés. Innen indulunk, és valóban kiszámítható az út, amit bejár, viszont Sam Rockwell alakítja, aki egy istenverte zseni. Talán annyi szól a mostani alakítása ellen – vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy a szereposztás ellen -, hogy nem sokkal korábban is egy hasonló karakter hasonló fejlődését mutatta az Oscar-díjas Három óriásplakát Ebbing határában (2017) című drámában, ami annak idején iszonyú nagyot szólt. Ehhez képest ez a film kevésbé látványos, kevésbé hatásos, viszont nagyon őszinte és szívhez szóló.
