A belga Spirou képregénymagazin az európai kultútörténet szempontjából legalább olyan fontos, mint az USA-ban a Marvel vagy a DC képregénykiadók, olyan karakterek és képregények jelentek meg ebben az újságban, amik a mai napig alapvetően határozzák meg, milyen játékfigurákat veszünk a boltban, milyen rajzfilmek futnak a tévében és mire akar elrángatni a gyerek a moziba.

Ha pedig hozzátesszük, hogy a Spirou virágzásával egy időben a szintén belga Tintin magazin is kitermelt egy rakás népszerű figurát, akkor a Marvel-DC rivalizálásának európai verzióját is megkapjuk.

A Tintinnel szemben inkább a szórakozást és kevésbé a nevelést előtérbe helyező magazinban jelent meg először például a nálunk is ismert Lucky Luke vagy éppen a Hupikék törpikék.

A sok kitermelt figura közül a Hupikék törpikék története talán a legérdekesebb. A törpöket kitaláló Peyo szinte véletlenül indította útjára 1958-ban azt a franchise-t, ami a mai napig megy a tévében, készülnek belőle mozifilmek és a gyerekek még mindig rajonganak a figurákért.

Peyo ügyes rajzoló volt, néhány sorozata igen sikeres is volt, de nem tartozott az olyan nagyágyúk közé, mint a Tintint megalkotó Hergé, vagy az Asterix és Obelix kalandjait megálmodó Goscinny-Uderzo vagy éppen a Spirou és az egész magazint kitaláló Dupuis.

Az első igazán nagy dobása az 1952-ben indult Johan et Pirlouit című sorozat volt, magyarul Janó és Bibice néven lehet ismerni a karaktereket, de igazából Franciaországon és Belgiumon kívül nem nagyon futottak be. Arra jó volt a középkori királyi udvarba helyezett, egy istállófiú és a hű társa kalandjairól szóló sorozat, hogy a Spirou magazinban ez legyen az egyik legnépszerűbb visszatérő képregény.

Egy pillanatnyi memóriazavar írja a történelmet

Peyo egy ideje tervezte, hogy a Johan et Pirlouit egyik részében a főszereplők kis lényekkel találkoznak a kalandjaik során, de nem voltak különösebben kidolgozva a dolog részletei. Ahhoz, hogy az egyszeri mellékszereplőnek szánt hupikék törpikékből világsiker legyen, kellett Peyo rövid memóriazavara 1957-ben, egy évvel azelőtt, hogy megjelentek volna a törpök.

Magyarország az egyetlen, ahol a viszonylag bonyolult hupikék törpikék nevet kapták a kis lények, a világ minden egyéb táján az eredeti Schtroumpf szónak valamiféle változata a törpök neve.

De honnan ered és mi a fene az a schtroumpf?

Egyszer, már vagy 25 évvel ezelőtt a tengernél voltam Franquinnel (egy másik képregényrajzoló - a ford.), és egy vacsora alkalmával azt mondtam neki: “Add már ide a… schtroumpfot”. Mert elfelejtettem, hogy mit is akartam tőle kérni, ez jött ki helyette, úgy mintha azt mondtam volna, hogy dolog, izé, bigyó. Franquin jót nevetett, aztán napokon keresztül használtuk ezt a szót mindenféle beszélgetésekben. Amikor néhány hónappal később nevet kellett adnom a kis lényeknek, akkor automatikusan ez jutott eszembe” - mondta az eredetről Peyo még 1983-ban.

1958-ban tehát megjelent a Louis et Pirlouit La flûte á six trous (A hatlyukú furulya) című története, amiben a két középkori kalandor először találkozik a törpökkel, akik akkoriban még így néztek ki:

Peyónak tetszettek a kis lények, és viszonylag jól kidolgozta őket, de nem számolt vele, hogy komolyabb szerepet kaphatnak. Tervezett viszont nekik saját nyelvet, a nagyjából egy évvel korábbi Franquinnel közös bohóckodásukból, amikor a létező legtöbb módon próbáltak olyan szavakat képezni, amiknek a schtroumpf volt a szótövük, illetve a legkülönfélébb dolgokra rámondani azt, hogy schtroumpf. A törpök is előszeretettel használnak törpös kifejezéseket, amit szinte lehetetlen önmagukban megérteni.

A sajátságos nyelv a magyar fordításban úgy alakult át, hogy a törp szó szerepel mindenféle szóviccekben, törpösített szókapcsolatokban, szólásokban, így könnyebb megérteni, mint az eredetit, amiben konkrétan semmi értelme nem volt néha annak, amit a törpök mondtak.

Peyo aggódott is miatta, ezért mielőtt beleírta volna az első képregénybe, hogy a törpök zagyvaságokat beszélnek, zöld utat kért a szerkesztőjétől.

Nem nagyon hittem a figurák sikerében, abszolút csak kiegészítőként tekintettem rájuk. Olyannyira, hogy felhívtam Dupuis-t, hogy nem lát-e problémát abban, ha olyan figurákat rajzolok, akik nem igazán franciául beszélnek… Aztán persze kaptam a leveleket a tanároktól, hogy elbutítom a gyerekeket… A szülők is panaszkodtak, hogy a gyerekeik egész nap törpül beszélnek, és egy mukkot sem értenek belőle…” - mesélte Peyo 1971-ben a kezdeti bizonytalankodásairól és a sikerekről.

Az első megjelenésüktől kezdve megállíthatatlanok a törpök, mindenki imádta őket. Egy évvel később már saját minisztorijaik voltak a Spirouban, szép lassan leszakadtak a Johan et Pirlouit szériáról, megjelentek az első razfilmek, ekkor még csak Belgiumban, 1963-tól jelennek meg a teljesen saját képregényfüzeteik.

Nagyon gyorsan kialakult a kinézetük. Az első megjelenésükkor még néhány apróságban különböztek a későbbi változatoktól, kicsit darabosabbak, kicsit soványabbak voltak, a szemük pedig ugyanúgy kék volt, mint az egész testük. Az első, 1959-es különálló minisztoriban, a Les Schtroumpfs Noirs (A fekete törpök) viszont már gyakorlatilag úgy néznek ki, ahogy mindenki emlékszik rájuk.

A többi innentől kezdve történelem, 1976-ban megjelent az első Hupikék törpikék rajzfilm, kapásból egy egészestés, gyakorlatilag az első képregényes megjelenésük rajzfilmváltozata.

Öt évvel később pedig letarolták az egész világot, amikor 1981-ben bekerültek a Hanna-Barbera stúdióba és a Warner forgalmazásába. Összesen 427 Hupikék törpikék rész készült, amiket a mai napig vetítenek, amikor pedig már kezdtük azt hinni, hogy lecseng a törpmánia, akkor a kétezres években új löketet adtak a sorozatnak egyelőre néhány igen felejthető 3D-s filmmel.