Abban a vérzivataros országban, ahol a könnyező Zámbó Jimmy-portré még ma is megannyi háztartásban a falidekor része, és ahol a konyhaszekrény tetején jól megfér egymás mellett kakaósdoboz és hupikék Szűz Mária-szobor, a pusztító giccs zenei fronton is tömegesen szedi áldozatait. Lássuk a hazai popzene Integető Macska-díjas előadóit a teljesség igénye nélkül!
Nox
A közhiedelemmel ellentétben a tradicionális magyar népzene és a lakossági dancefloor úgy viszonyul egymáshoz, mint a WU2-sampon a fésűkagylóba göngyölt homárhoz: bárminemű elegyítésük az ÁNTSZ hatáskörébe tartozik. A boroskóla térhódítása óta azonban hazánkban nincs lehetetlen/fogyaszthatatlan dolog, így fordulhatott elő, hogy a Nox a 2000-es évek egyik legnépszerűbb popprodukciójává avanzsált. Állítólag ezen felbátorodva egyesek piacra dobták a Mátrix-mintás busójáró jelmezt, ám ez – érthetetlen módon – már nem találkozott a közönség igényeivel.
Tóth Gabi és Varga Viktor
Ha belefáradtál, hogy Fásy Ádám gombokat fizet a kankóvizslási murcifesztivál után, célozd meg az állami rendezvényeket, mégpedig a következőképpen: álcázd magad Váci utcai szuvenírboltnak, népdal- és operafeldolgozásaidba pedig vigyél annyi pátoszt, hogy a vármegyeházon feszítő páva agyérgörcsöt kapjon, és holtan forduljon le a homlokzatról. A szóban forgó két versenyzőnek bevált a recept, még ha annyira autentikusak is az éneklő mézeskalácsszív szerepében, mint Marilyn Manson a csíksomlyói harangszentelésen.
Crystal
A Crystalnak viszonylag könnyű dolga volt, Michael Flatley ugyanis korábban már tíz vödör baklavasziruppal borította le a kelta folkzenét, majd dekorálta azt málnás tejszínhabbal és gumicukorral. A Crystalnak nem maradt más dolga, mint a sztepptánc száműzése és a magyarítás. És bár a célközönség falta (valamint a zenetévés-rádiós túljátszásnak köszönhetően tömőcsövön át is megkapta) műveiket, egy jobb ízlésű ír kobold az aranyüst helyett saját magát hantolta volna el a szivárvány végéhez a Crystal-dalok hallatán.
Edvin Marton
Míg a panelház Stradivarijával, az ütvefúróval majd’ minden lakos rendelkezik, addig az eredeti hangszer csak a kiváltságosoknak áll rendelkezésére. Csakhogy ez utóbbiak olykor nagyobb rombolást végeznek a szóban forgó instrumentummal, kiváltképp, ha elszabadult diszkóritmusokra eresztik rá a belőle előcsiholt hangokat. Az így keletkező dalok eszmei értéke ezáltal pedig óhatatlanul fordított arányosságot képez a hegedű árával - lévén olyannyira kommerszek, hogy egy kőműves jóízűen hörpintené fel őket egy doboz Rákóczi-sör mellé.
Ámokfutók
Isten látja lelkünket, aligha létezne nálunk felszabadultabb entitás, ha valamely zenei értekezésünkben nem kellene végre Kozsóval foglalkoznunk, ám giccs témakörben barátok közt is megkerülhetetlen tényező. A korai 90-es években az Alvajárók tagjaként még csak intelligenciahányadosunkat ostromolta, majd – jó ízlésünket célba véve – megalkotta az uszkárszőrrel kitömött, szív alakú ajándékpárna zenei megfelelőjét. Innentől fogva pedig valahányszor dalra fakadt vagy a szeretetről kezdett szónokolni, bugyirózsaszín Disney-őzek sereglettek köré, és hánytak kollektíven pillecukrot a meghatottságtól.
Bereczki Zoltán
A klimaxon túli létre továbbra is a muskátlis láda és a musical népszerűsége az elsőszámú bizonyíték, persze távol álljon tőlünk, hogy ezt bárkire érvényes kinyilatkoztatásként kezeljük. Attól mindenesetre semmiképp sem kell félnünk, hogy a táncdal műfaj nagy öregei helyére nem érkezik férfiúi utánpótlás: Porkoláb Józsefné kisnyugdíjas Bereczki Zoltán kedvéért ugyanúgy belenyúl a dugipénzes köcsögbe, mint anno Aradszkyért, csak hogy elcsíphesse őt a helyi művházban. Cserébe pedig háromszor annyi sárm és tömény szentimentalizmus dugaszolja el koszorúerét.
