Geszti Péter szöveggyártó kisiparost manapság nagy divat ugyanolyan ciki dolognak tartani, mint a tamagocsit, a nyakban hordott cumit, a lila-fekete, spandex biciklisgatyát és a '90-es évek más popkulturális szörnyszülöttjeit, amik felett mára igencsak eljárt az idő. Mégis, nagyjából 8000 embert sikerült péntek estére a Rapülőknek a Budapest Sportarénába csábítania, és valószínűleg a szombat esti ráadásbulin még többen lesznek, mert arra már hetek óta nem lehet jegyet szerezni.

Ekkora biznisz lenne a retró és a régen minden jobb volt-életérzés?

Tény, hogy a kedélyes múltidézés és a biztos márkák újrahasznosítása nem magyar sajátosság: a hollywoodi filmstúdiók jelenleg épp azzal keresnek dollármillárdokat, hogy új Star Warst, Star Treket meg Alient forgatnak. És mivel Geszti valójában nem az a vérciki, szóviccgyáros kínrímkirály, akinek mindenki elkönyvelte, hanem veterán marketingguru, self made man üzletember és dörzsölt zenei producer, aki szeret pénzt keresni, most meghallotta az idők szavát, és vitorlájába fogta a tomboló retrólázat.

Vagy ha úgy tetszik: a Rapülők szponzorokkal agyonmatricázott szárnyai alá terelte a régenmindenjobbvoltozás pusztító felhajtóerejét.

Jó, jó, de azt mondd már, hogy milyen volt a pénteki buli?!?

Olyan, mint egy pszichedelikus időutazás az általános iskolám sulidiszkójába, 1994-be. Ahol gagyi félplayback tátogás helyett akkora showt nyomott le a Rapülők és barátai szupergroup, mintha egymás után tizenkétszer lement volna egy X-Faktor döntő! És ez most nem a szokásos újságírói túlzás, tényleg így éreztem. Mondjuk én a trash VICO-filmeket is szeretem újranézni.

Azt viszont maga Geszti is érezhette, hogy 2017-ben már nem elég, ha a két régi tettestársával, Berkes „T. Boy” Gáborral és Szentmihályi „Michel de Lux” Gáborral nevetséges sapkákban,  kamufuxokkal a nyakukban, másfél óra alatt eldarálja a már '90-es években is menthetetlenül kínos szóvicceit.

Úgyhogy ácsoltak egy 12 méteres színpadi díszletet, telerakták pixeles videojátékokat villogtató LED-falakkal, leigazoltak egy tucat dögös háttértáncos lányt, vokalistának pedig meghívták Geszti egykori X-faktoros mentoráltjait, a Hajdú-ikreket, Beát és Mariannt. Plusz Szolnoki Pétert a Bon Bonból, aki amúgy már a '90-es években is a Rapülők negyedik tagja volt, amolyan láthatatlan háttérénekesként. Csak róla nincsen annyi fotó, ahol melósszemüvegben meg pilótasapkában ugrál. 

Vendégművészként ráadásul Tóth Gabi és Tóth Vera is színpadra lépett. Sőt, a másolt videós hőskorszak űramazonjainak beöltözve olyan show-t nyomtak, hogy az bármelyik vasárnap esti tehetségkutatós műsor fő attrakciójának megtette volna. Hála nekik, mert így

egy jó Tóth Gabi-Tóth Vera-koncertet kaptunk, ami nyomokban Rapülőket is tartalmazott.

Szép Geszti-gesztus volt az is, hogy tavaly nyáron elhunyt Somló Tamás híres LGT-slágerét, a Nem adom fel!-t Somló két fia és a Tóth-lányok akusztikus gitárkísérettel adták elő az elsötétített színpadon, miközben a közönség öngyújtó helyett mobiltelefonokkal világított.

Ezek a plusz show elemek nagyon is kellettek péntek este, mert Geszti átvezető felkonfjai sajnos nagyon lerontották az összhatást. Főleg amikor szexista vicceket mesélt, vagy a lentihez hasonló, Sas-kabaréba illő, politikai poénpetárdákat durrogtatott:

Mi volt a legjobb a '90-es években? Akkoriban egy gázszerelő még jattot kapott, nem jachtot.

Én persze már két sör után csápolva énekeltem végig az összes Rapülők-slágert, fordított baseballsapkával a fejemen, és a címbéli kérdésre (Ti tényleg minden marhaságra emlékeztek a '90-es évekből?) is teli torokból üvöltöttem, hogy igen. De bármennyire is kellemes időutazás volt ez az este a 25 évvel ezelőtti iskoladiszkók meg az arcade játékgépes/ledér táncoslányos siófoki fergetegpartik világába, azért remélem, nem lesz minden évben hasonló retróbuli. Legfeljebb 10 év múlva egy UtolShow vagy egy Gesztivál. Addigra ugyanis már tényleg Gesztiék lesznek a Kacsamesék-generáció végtelenítve búcsúkoncertező Illés-Metró-Omegája. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.