Ki mondta, hogy az öregkornak unalmasnak kell lennie? A dokumentumfilm a Palace, azaz Palota névre hallgató nyugdíjas otthon kapuit nyitja meg a néző előtt. A Miamiban lévő intézményhez foghatót még nem látott a világ: mindenütt aranyozás, hivalkodó csillárok, márványburkolatok; mintha egy luxusszálloda és egy amerikanizált Versailles szerelemgyermeke lenne. Az itt lakókat minden szeszélyüknek elkötelezett alkalmazottak hada kényezteti állandó bulihangulatban. A rengeteg luxus, extravagáns kellék és szórakoztatás mégsem elegendő a bentlakók szorongásának feledtetésére, hiszen a befektetők számára az időskor mindenekelőtt jövedelemforrás és növekvő piac. A film ebbe a barokk univerzumba vezeti be a nézőt, amely húsos bankókkal próbálja csökkenteni az elmúlással való szembenézés félelmét, és szédületes vizuális forgatagként megkérdőjelezi az öregséghez való viszonyunkat: az idősgondozás egyre nagyobb és egyre égetőbb problémáját nem lehet elszigetelt terekben, kulcsra zárt otthonokban, kizsákmányolt vendégmunkásokkal fenntartani.
