A pandémia számos olyan jelenségre hívta fel a figyelmet még élesebben, amelyekkel a Budapesti Építészeti Filmnapokon rendszeresen foglalkoznak. A bemutatott produkciók kérdéseket tesznek fel, problémákat járnak körül, állásfoglalásra késztetnek, miközben együttesen azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy mindezek nem elszigetelten léteznek, hanem szorosan összefüggenek, vagy akár egy nagyobb értelmezési keretben ugyanolyan eredőjű kérdéseket jelentenek.
Ki mondta, hogy az öregkornak unalmasnak kell lennie? A dokumentumfilm a Palace, azaz Palota névre hallgató nyugdíjas otthon kapuit nyitja meg a néző előtt. A Miamiban lévő intézményhez foghatót még nem látott a világ: mindenütt aranyozás, hivalkodó csillárok, márványburkolatok; mintha egy luxusszálloda és egy amerikanizált Versailles szerelemgyermeke lenne. Az itt lakókat minden szeszélyüknek elkötelezett alkalmazottak hada kényezteti állandó bulihangulatban. A rengeteg luxus, extravagáns kellék és szórakoztatás mégsem elegendő a bentlakók szorongásának feledtetésére, hiszen a befektetők számára az időskor mindenekelőtt jövedelemforrás és növekvő piac. A film ebbe a barokk univerzumba vezeti be a nézőt, amely húsos bankókkal próbálja csökkenteni az elmúlással való szembenézés félelmét, és szédületes vizuális forgatagként megkérdőjelezi az öregséghez való viszonyunkat: az idősgondozás egyre nagyobb és egyre égetőbb problémáját nem lehet elszigetelt terekben, kulcsra zárt otthonokban, kizsákmányolt vendégmunkásokkal fenntartani.
