A film rendezője, Tímár Péter egy alkalommal azt mondta, ezt a filmet a saját nemzedékének készítette, hogy képes legyen megbocsátani önmagának. De rendező tervez, néző végez. A Csinibabát azok a fiatalok vitték sikerre és tették kultuszfilmmé, akik a hatvanas években még nem is éltek. A nagy generáció, a Ratkó-gyerekek nemzedéke akkoriban már ritkábban járt moziba. És talán zavarban is volt, hogy mit kezdjen a saját múltjával. Az X generáció viszont imádta a '90-es években felpörgő retro érzést. Számukra a sláger, a Kicsit szomorkás… már nem Németh József, hanem Lovasi András hangján szólt.
Tímár Péter már első nagy játékfilmjében, az Egészséges erotikában is arról elmélkedik - fölöttébb mulattatóan -, milyen egy széthazudott országban élni. Gyilkosan aktuális volt. A Csinibabában másként közelíti meg a kérdést. Az 1990-es események után ugyanis idült, a mai napig gyógyulni nem látszó értékzavarba keveredtünk. A kilencvenes évek furcsa dilemmája volt, hogy megbocsáthatunk-e azoknak, akik már az előző rezsimben is élni merészeltek, dolgoztak, voltak. Merthogy ezeknek a népeknek voltak szép emlékeik is. Azokról már nem is szólva, akik nosztalgikusan tekintettek vissza a sötét múltba. A Csinibaba felkínálja a múlttól nevetve való megválás lehetőségét. A film szerint 1962. augusztus 28-án indul történetünk - és azonnal zenés burleszkké fajul. Slágerparádé a hatvanas évek dalaiból, amelyek az istennek sem akartak kimászni a fejünkből. Amelyeket ezerszer újra feldolgoztak, előadtak, hogy itt végre a Kispál és a Borz újraértelmezésében szólaljanak meg. Vicces. De mennyire vicces az akkor még ugyan nem digitálisan, de totálisan kontrollált élet? Vagy itt van az Andorai Péter alakította karakter, aki megdobálta Horthyt, Szálasit, Rákosit, és most éppen Kádárt készül megdobálni. És a legnagyobb kincse egy mutatóujj - a ledöntött Sztálin-szoborról. Borzasztóan vicces. Kérdés, hogy tudunk-e rajta nevetni.
Magyar nyelven, felirat nélkül.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.
