A beszélgetés résztvevői:

Pados Gábor - az acb Galéria vezetője
Seress Anna - az FKSE titkára
Dr. Kiss Viktor - politológus egyetemi tanár, ideológiakutató
Hajdu Levente – képzőművész, a kiállítás egyik szervezője
Moderál: Marikovszky Andrea

El tudjuk-e képzelni a jövőt?
Milyen jövőkép az, ami olyan erővel hat, hogy kihúz minket a neoliberalizmus gödréből, és a loopolt jelenből? Létezik ilyen, fel kell csak ismerni, vagy meg kell alkotni? A környezeti válság fogja kikényszeríteni, hogy újra fontos feladatunknak tartsuk a társadalmi jövő újragondolását és építését? Vagy akkor már késő lesz? Disztópia kontra utópia? Túlélésre, vagy építkezésre rendezkedjünk be? Milyen szerepe van mind ebben a művészeti mezőnek? Kórképet mutat, reflektál, buborékba záródik, vagy modellez? Kihúz a gödörből vagy mélyebbre taszít benne?

A kilencvenes évektől Fukuyama a történelem végét hirdető gondolata - amellyel rácsatlakozott a neoliberális kapitalista korszakot hirdető thatcheri “nincs más alternatíva” jelmondatra - a liberális értelmiség körében rendkívül népszerűvé vált hazánkban is. Azonban a rendszerváltás óta eltelt időszakban ahelyett, hogy megérkeztünk volna “a létező világok lehető legjobbikába”, egy ezzel ellentétes világ kialakulását tapasztaljuk: elitizálódást, hatalmas gazdasági és ezzel járó kulturális szakadékok kialakulását, egy zónákra tagolt világrendszer erősödését, a konzervativizmus előretörését, tömeges apolitikussá válást és kiábrándulást a közéletből. A nyertesekre és vesztesekre osztott világ a mai magyar kulturális és művészeti mezőt is meghatározza. Azonban a Fidesz kontra ellenzék dichotómiában több évtizede zajló egymásra mutogatás kényelmes és következmények nélküli pozíciója helyett ideje egy valódi paradigmaváltás lehetőségére rákérdeznünk.

Mark Fisher szerint könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét.
Az, hogy létezik társadalmi képzelet-deficit, az kétségtelen, hiszen ha látnánk, hogy merre tovább, már megkezdődött volna az építkezés. Ehelyett - jó esetben - kritizálunk, de sokszor csak a kritika kedvéért, amiből többnyire identitást építünk és eladható műveket hozunk létre, és a rendszer megerősödve húz hasznot saját kritikájából, kanonizálva a progressziót. Vagy kivonulunk, nosztalgiázunk, retromániába menekülünk, építjük kicsinyes vállalkozásainkat a digitális social mediákon. Vagy kiégünk, és apatikusan feléljük családi erőforrásainkat, bizonygatva saját elképzeléseink, vagy akár önmagunk értékességét, illúziókat táplálva egy megtartó közeg létezéséről, mielőtt végleg feladnánk.
Vagy…?

Te mit gondolsz? Milyennek képzeled a jövőt?