A Trafó Galéria online műteremlátogatás-sorozatában minden csütörtökön 21 órától kurátorok és szakírók kalauzolásával nyerhettek betekintést egy-egy képzőművész műtermébe.

A sorozat huszadik eseményén, április 29-én Bak Imre budapesti műtermébe látogatunk el. Bak Imrét pályájáról, legfrissebb műveiről és terveiről Fehér Dávid művészettörténész kérdezi majd.

A beszélgetést a Trafó Galéria Facebook-oldalán élőben lehet követni, az online műteremlátogatás végén pedig ugyanitt várjuk a kérdéseket.

Bak Imre (1939) Munkácsy-díjas képzőművész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. 1958 és 1963 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult. 1968-ban és 1969-ben részt vett az Iparterv kiállításokon. 1987 és 1992 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanított. 1990-ben egyetemi tanár kinevezést kapott. 1998-ban Herder-díjjal, 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
Bak Imre a magyar neoavantgárd egyik legfontosabb művésze, a Zuglói Kör és az IPARTERV-generáció tagja. Pályáját a hatvanas években kezdte, amikor elsősorban a hard edge és a colour field festészet gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Kevés kivételtől eltekintve gyakorlatilag egész életművét a geometrikus absztrakciónak szentelte. Az 1970-es évekig leginkább az amerikai minimalizmus jegyében hozta létre kompozícióit, majd a tengerentúli és az európai nonfiguratív hagyományokat ötvözve fejlesztette tovább festészetét. Az 1980-as években a posztmodern hatására igen változatos, szecessziós, barokkos, vagy a népművészethez, a magyar festészeti hagyományokhoz kapcsolódó elemeket sem nélkülöző motívumkészletből építkezett. Az 1990-es évektől építészeti konstrukciókkal rokon kompozíciókat alkotott, majd a tér mélységeinek hangsúlyozása felé fordult. Legújabb képein újra megjelennek a sík, függőleges és vízszintes vonalak alkotta, festészettörténeti utalásokkal gazdagított hálózatok.

“A változatlan változó. Talán ezzel a szókapcsolattal jellemezném Bak Imre életművét, amely a változó világ impulzusait visszatükrözve keresi a változatlant, a változatlan alapkérdésekből kiindulva, lépésről lépésre haladva-építkezve mutatja fel a változást. A szavakkal játszva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Bak Imre művészetében a változás állandósága és az állandóság változása figyelhető meg. Az életmű stiláris, motivikus szempontból, sőt, a kérdésfelvetés lényegét tekintve is rendkívül koherens, mégis folyamatosan változik, alakul. A változás maga azonban sosem írja felül azt, ami állandó.

Az 1990-es évek végétől Bak Imre egyre redukálta motívumrendszerét, ám ez nem jelentett lemondást a tárgyias asszociációkról. A 2000-es évek során új kontextusba helyezte festészetét, amely ekkortól se nem posztfestészeti, se nem posztmodern, inkább posztmediális. Posztmediális, amennyiben a digitális képáramlás összefüggésében keresi az anyagszerű, festői önkifejezés lehetőségeit és a Hamvas Béla-i értelemben vett „metafizikai létlátás” útját. A vibráló formák olykor egyenesen posztdigitális karaktert öltenek, jóllehet megőrzik kizárólagosan festői minőségüket. A legújabb műveken a színmezőkre íródó kettős sávok (kettős gerendák) meanderező „ősformákat”, képzeletbeli portrékat, arcokat, tájkulisszákat, architektúrákat, ablakszerűen megnyíló és falfelületként bezáródó térkonstellációkat, dinamikus egyensúlyhelyzeteket alkotnak. A festmények sajátos remixei a geometrikus absztrakció és tágabban az európai táblaképfestészet történetének, illetve a mértani tisztaságú ornamentális formaképzés több évezredes hagyományainak. Bak Imre egyik legújabb festményén visszatér a shaped canvas műformájához (Graffiti, 2019): a falon szinte megmozdulni látszó, intenzív vibrálású kompozícióval mintha a kortárs vizuális kultúra ornamentikáját teremtené meg, egyfajta high-tech archaizmust megalkotva, amely egyenes következménye az életmű korábbi szakaszainak és lépéseinek.” (Fehér Dávid)

Bak Imre egyéni kiállításainak többek között a londoni The Mayor Gallery, a Carl Kostyal Gallery, a berlini Galerie Volker Diehl, a Galerie Waszkowiak, a lipcsei Galerie EIGEN + ART, az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galéria, a zugi Art Garage, a würzburgi Galerie IHK, a linzi Galerie Gaudens Pedit, a bécsi Z-Galerie, a Galerie Mana, az esseni Museum Folkwang, a Karlovy Vary-i Galerie Umeni, a Paksi Képtár, a gyulai Corvin János Múzeum, budapesti Ludwig Múzeum, a Műcsarnok, a Kiscelli Múzeum, az acb Galéria, a Fészek Galéria, a Vintage Galéria, az Ateliers Pro Arts Galéria, a Józsefvárosi Galéria és a Fényes Adolf terem adtak otthont.

1986-ban kiállított az XLII. Velencei Biennále Magyar Pavilonjában Birkás Ákossal, Kelemen Károllyal és Nádler Istvánnal.

Művei számos közgyűjteményben, többek között a londoni Tate, a New York-i The Metropolitan Museum of Art, az aacheni Ludwigforum, a berlini Neue Nationalgalerie, a bécsi MUMOK, az Albertina, a zürichi Haus Konstruktiv, a bonni Arithmeum, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria, az esseni Museum Folkwang, a gráci Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, a linzi Lentos Kunstmuseum, a lyoni Musée d’Art Contemporain, az oldenburgi Landesmuseum, az olmützi Művészeti Múzeum, a párizsi Fonds National d’Art Contemporain, a szczecini Nemzeti Múzeum, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum, a budapesti Ludwig Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében találhatóak meg.