Előadó: Seláf Levente irodalomtörténész, ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet

A középkori Európa világi kultúráját alapvetően meghatározta az a lovagság intézményéhez kapcsolódó sajátos kódrendszer, amit ma közkeletűen udvari szerelemnek nevezünk. Az említett kódrendszer a 12-13. században, a mai Dél-Franciaország területén alakult ki az okszitán trubadúrok költészetéhez kapcsolódóan, majd sokféleképpen formálódott tovább a kontinensen a középkor későbbi századaiban, variációkkal, a paródia számos formájával. Abban a későközépkori miliőben, amelyhez Hieronymus Bosch művészete kapcsolódik, a 15. századi Burgundi Hercegségben Jó Fülöp, Merész Károly és utódaik udvarában is tovább él a lovagsághoz kapcsolódó többi eszménnyel együtt a szerelemnek ez a formája.

Bosch képei elsősorban moralizáló, gúnyos gesztusairól ismertek, a világi szerelem tematikája inkább csak áttételesen, a paródia szűrőjén keresztül jelenik meg. Az előadás azt kívánja bemutatni, hogy maga Bosch, illetve elődeinek és követőinek művészete mennyire rokon ebből a szempontból kora udvari irodalmi hagyományával. A festők és a költők – mint François Villon, illetve a burgundi Nagy Retorikusok, Jean Molinet vagy Jean Wauquelin – valamint a nagy lovagregények írói mennyire hasonlóan ábrázolták a szerelmet és a lovagi kultúra más aspektusait. Hogyan jelentek meg az udvari élet ideáljai a Cent nouvelles nouvelles című elbeszélésgyűjteményben, s hogy általában mit tudhatunk arról, hogyan élték meg és hogyan ábrázolták a szerelmet a kor irodalmában és képzőművészetében.