Magyarország egyik legnagyobb, legrangosabb műtárgyegyüttese, mely kategóriájában – 19–20. századi, illetve a mindenkori kortárs magyar képző- és iparművészet – dobogós helyen található. A gyűjtemény legrégebbi keletű anyaga Nemes Marcellnek, a híres műgyűjtő és mecénás adakozásának köszönhető, aki 1911-ben 80 képet ajándékozott a kecskeméti Városi Múzeum Képtárának megalapítására, köztük olyan jelentős 20. század eleji alkotóktól, mint például Czigány Dezső, Ferenczy Károly, Márffy Ödön, Rippl-Rónai József és Vaszary János. Nemes az adománylevelében is utalt arra, hogy a gyűjtemény alapítása szorosan kapcsolódott a Kecskeméti Művésztelep létrehozatalához, így nem meglepő, hogy egyes darabjai az első korszak (1909–1919) nélkülözhetetlen képi dokumentumai, mint ahogy a felajánláskor kikötött éves városi műtárgyvásárlásból származó alkotások is, többek között Bornemisza Gézától, Iványi Grünwald Bélától, Kmetty Jánostól, Perlrott Csaba Vilmostól.

Az, hogy az egyre gyarapodó kollekció 1983-ban a szecessziós Cifrapalotába költözhetett, s az állandó kiállítás október 8-án végre megnyithatta a kapuit a látogatók előtt, elsősorban a Wolfner–Farkas–Glücks-gyűjtemény Kecskemétre kerülésének köszönhető. A többek között Ámos Imre, Anna Margit, Borsos Miklós, Egry József műveit tartalmazó gyűjtemény három életművet érzékeltető minőségű és nagyságú anyaghoz (Mednyánszky László, Farkas István, Nagy István) is jutott, melyek külön termekben kerülnek bemutatásra. A 20. század első felének magyar festészetét bemutató egységünkben, emellett – a későbbi vásárlások, ajándékozás nyomán – például Berény Róbert, Szabó Vladimír, Szőnyi István, és a Kecskeméten született Fényes Adolf festményei is megtekinthetőek.

A kiállításon csupán egy terem képviseli a gyűjtemény legnagyobb egységét, az 1980-ban elhunyt miskei festőművész, Tóth Menyhért többezres életművét, melynek mintegy kilencvenöt százaléka lelt otthonra Kecskeméten. Hosszú élete során – bár elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát – a paraszti életvitelt soha el nem hagyta, napközben szobafestő és föld-műves, este pedig festőművész volt. A természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Egy kiveszőfélben lévő emberi világlátást képviselt, melyben az emberlény és a természetanya még együvé tartozott, és olyasfajtaképpen beszélgettek egymással, mint ahogy tette ezt Mikszáth „tűzhelyalapító tót atyánkfia”, Lapaj, a híres dudás. Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, mágia, egyetemessé táguló jelrendszer. Főművek egész sorozata született meg a kései, ún. fehér korszakában. „Már odajutottam, hogy fehérrel, fehérrel a fehérben a lehető legkevesebb formával és minél tömörebben mindent átsugározni, még a gonoszságot is.”
(ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, az állandó kiállítás kurátora)