A kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2009-ben bemutatott tárlat átdolgozott változata, amelyhez 175 oldalas fényképes katalógus is rendelkezésre áll. A magyarországi reformkor, valamint az 1848-as forradalmat megelőző, előkészítő költészet és a megújult irodalmi köznyelv elképzelhetetlen Kazinczy Ferenc (1759–1831) hatása nélkül. A kiállítás arra vállalkozik, hogy az életpálya főbb állomásait áttekintve bemutassa, Kazinczy milyen irodalmi műfajokban alkotott, miként gondolkodott a művészet különböző ágairól, milyen funkciót tulajdonított nekik, és mit kívánt elérni velük a magyar művelődés fejlesztésében.

Társadalmi szerepét tekintve életét két nagy korszakra osztja a Martinovics-összeesküvésben való részvétel miatt elszenvedett hat és fél éves fogsága. Az 1794-es letartóztatása előtti felnőtt éveiben jó anyagi helyzetben, megyei és állami állásokat töltött be, folyóiratokat szerkesztett, és alkalmi nehézségek ellenére továbbra is nyitva állt előtte a hivatali karrier lehetősége. 1801-ben, kiszabadulva a börtönből, anyagi helyzete megrendült, komoly hivatal elnyerése elképzelhetetlenné vált számára, és mivel a megtorlás alatt a magyarországi sajtó jelentősen hanyatlott, korlátozódtak a publikációs lehetőségek is. Ekkor korábbi literátori kapcsolataira építve – a modern értelemben még nem intézményesült irodalmi élet keretei között – főleg kiterjedt levelezése révén igen nagy energiát fektetett abba, hogy a szépírói szerepet a polgári pályák egyik lehetséges és elfogadott foglalkozásává formálja.

Ezt a tudatosan vállalt törekvését beillesztette Magyarország kulturális felemelésének programjába, melyben az irodalom és a nyelvújítás mellett helyet kapott a hazai színjátszás, zene, festészet, könyvművészet, szobrászat, építészet, és kertművészet professzionalizálódásának elősegítése. E törekvések mélyén az a Kazinczy teljes pályáját meghatározó tézis áll, melyet 1810-ben Berzeviczy Gergelyhez írott levelében így fogalmazott meg: „a história bizonyítja, hogy ha valahol a’ Jó gyökeret vert, ott mindig a’ Szép készítette az utat.” Az idézetből kiolvasható egyrészt, hogy Kazinczy szerint a szép érvényre jutásának morális tétje van, másrészt, hogy az erkölcs nemesedéséhez a szép minden formája hozzá járul. Ezáltal válik érthetővé, hogy miért fordult érdeklődéssel és lelkesedéssel a művészet minden megnyilvánulása felé.

A kiállításon látható műtárgy-együttes – kép és szöveg együtt, Kazinczy Ferenc szemével és szavaival – a korszak kialakulóban lévő magyarországi művészetének szinte minden ágát érinti: a szépirodalmon és nyelven kívül szobrászatot, festészetet, könyvtervezést, zenét, színházat, építészetet, kertépítést, belsőépítészet, életmódot illetve a viseletet, öltözködést és a külső testi megjelenést.

A kiállítóterekben portréfestmények, szobrok, metszetek, rézmetszetes címlappal ellátott könyvek, eredeti Kazinczy-kéziratok és rajzok, Goethe két rajza, illetve empire enteriőrben elhelyezett Kazinczy-relikviák (asztala, foteljei, írókészlete), korfestő használati tárgyak (empire asztal, rajta legyező, amelyet a korona hazahozatalának emlékére készítettek), felirat-gyanánt pedig a tárgyakhoz illeszkedő szépirodalmi szövegek szerepelnek (idézetek Kazinczy költeményeiből, leveleiből, visszaemlékezéseiből, útirajzaiból, író-életrajzaiból és tanulmányaiból).

Az anyag elrendezését alapvetően az időrend, azon belül Kazinczy életútjának fontos állomásai (Késmárk, Sárospatak, Kassa, Eperjes, Pest, Bécs, Kufstein, Széphalom, Pécel, Pannonhalma), valamint a kiemelten kezelt helyszínekhez köthető művészeti területek szabják meg.

A háromtermes, közel 200 négyzetméteren megrendezett kiállítás a tárgyakon, eredeti képművészeti alkotásokon korabeli másolatokon és irodalmi szövegeken kívül – a ma embere számára szinte már az eredeti tárgyaknál is vonzóbb – multimédiás eszközöket alkalmaz. Ez hozzásegít ahhoz, hogy mind az elmélyült ismeretekre vágyó felnőttek tudásvágyát, mind az interaktivitást feltétlenül igénylő diák-látogatók kíváncsiságát ki tudja elégíteni.