„Világéletemben utáltam a csendéleteket – leszámítva néhány remekművet –, a nyárspolgári lét sekélyes megnyilvánulásának tartottam, mígnem egy zord téli estén feleségem meg nem hámozott egy almát, oly ügyesen, hogy a héja spirálszerűen egy darabban maradt. Babrálni kezdtem, majd ráillesztettem egy másik almára. Félhomály volt a szobában, s mintha megmozdult volna, először tekeredő kígyónak tűnt, majd misztikus, távoli galaxisnak. „Csendéleteimmel” – néha erősen tágítva a fogalmat – nem nagyobb képegyütteseim részeként, hanem önállóan, önmagukban próbálom a világ teljességének egy parányi szeletét megmutatni.” (Apáti-Tóth Sándor)