„Egy portré! Mi lehetne ennél egyszerűbb és összetettebb, nyilvánvalóbb és mélyebb.” (Charles Baudelaire)

A holokauszt lassan nyolc évtizedes távolságba kerülve a fiatalabb generációk számára egyre inkább visszaszorul a történelemkönyvek lapjaira. Ezért is fontos, hogy a túlélők tanúságtételét még az utolsó pillanatban rögzítette két magyar fotográfus: Bácsi Róbert László Budapesten élő holokauszt-túlélőket fényképezett egy évtizedig, míg Hermann Ildi New Yorkban élő magyar holokauszt-túlélőket keresett fel, hogy portrét készítsen róluk és interjút készítsen velük. A fényképekről a két alkotói hozzáállás mellett két életstratégia lenyomatai is kibontakoznak előttünk, az itt maradottaké és a messzire vetődötteké. De ezeken a fotósorozatokon nem a különbségek, hanem a hasonlóságok a leginkább szembetűnőek. A hétezer kilométeres távolság dacára az ember nemigen tud más konklúzióra jutni a fotókat nézegetve, minthogy ezeket az embereket valami egybefűzi és éppen emiatt érdemes így együtt belenézni a sokat látott fotóalanyok szemébe. Mert a portréfotó ősi kíváncsiságunkat elégíti ki, amely mindenkit arra késztet, hogy – akárcsak a metró mozgólépcsőjén a szembejövők tekintetét keresve – egy pillanatra részesei lehessünk a másik életének.