Barcsay Jenő (1900–1988) életművét folyamatos festészeti kísérletezések határozták meg. Az Erdély egyik legrégebbi – többek között fejedelmet is adó - családjából származó Barcsay Jenő 1929-től töltötte nyarait rendszeresen Szentendrén, aztán lassan ős szentendrei lett. Előtte ösztöndíjasként megjárta Párizst, majd Perugiát, Rómát, Firenzét, a Szentendrei Festők társaságához 1929-ben csatlakozott.
Kezdetben monumentális hatású figurális képeket, később a konstrukciót hangsúlyozó tájképeket, majd geometrikus absztrakt kompozíciókat festett Szentendre ihletésére. A XX. század egyik legmeghatározóbb magyar festőjének művészi látásmódja a klasszikus hagyományok tiszteletéből és a modern művészeti törekvések lendületéből egyszerre táplálkozott. A Képzőművészeti Főiskolán eltöltött tanulóévei, majd párizsi és olaszországi tanulmányútjai illetve számos hazai művésztelep látogatása után alakította ki egyedi absztrakt stílusát. A puszta látványból kiinduló térszemlélet, a geometrikus szerkesztettség és figurativitás feszültségének megteremtésével egyedülálló életművet hagyott maga után. Festészete mellett jelentős grafikai és murális alkotásai is születtek. 1945-től 1975-ig főiskolai professzorként számos művészgenerációnak adta át elmélyült tudását az emberábrázolásról. Művészeti anatómia című kötetét tizenöt nyelvre fordították le, és a mai napig kulcsfontosságú tankönyvnek számít a művészeti képzésben.
Szentendre, a Duna-parti kisváros távlati látványa, a szűk utcák és jellegzetes épületek folyamatosan látták el festészeti motívumokkal, ezek felkutatására a művész évtizedeken át járta festőállványával a szentendrei tereket, közöket, macskaköveket.

Barcsay közel 200 darabos életmű-válogatását 1977-ben hagyományozta a Ferenczy Múzeumi Centrumra. A művész születésének 120. évfordulója alkalmából a múzeum Barcsay Gyűjteményéből láthat válogatást a közönség.