Luther asztaltársa jegyezte fel a kiállítás címében idézett mondatot, amely a reformátornak a zene fontosságáról szóló egyik eszmefuttatása végén hangzott el. A magyarországi evangélikusoknak történetük folyamán kevés békeidő jutott, ezért sem alkothattak olyan jelentős egyházzene-irodalmat, mint németországi hitsorsosaik – elég, ha Bachra gondolunk. Azonban nem mondtak le a zenéről: a városi gyülekezetek (Pozsony, Eperjes, Lőcse, Sopron) gazdag egyházzenei élete a 17–18. század egyes évtizedeiből nagyobb részben még újrafelfedezésre vár. Míg a rendszeres egyházzenei élethez biztos anyagi alapokra volt szükség, addig a közös gyülekezeti vagy otthoni családi énekléshez kisebb befektetés is elég volt. A magyarországi evangélikusok énekkincsét nyomtatott és kéziratos énekeskönyvek hosszú sora őrizte meg és hagyományozta tovább a mai napig, hogy továbbra is „éneklő egyház” maradhassanak. Hely és alapvető kutatások hiányában a teljességre ugyan nem törekedhet a kiállítás, de igyekszik keresztmetszetét adni mindannak, amit a magyarországi evangélikusok zenéjéről tudunk.