Dréher János bizonyos értelemben visszatekint életművére: mostani kiállításán régebbi alkotásait szembesíti mai munkáival. A néző azonban ne számítson óriási kontrasztokra, villódzó pengeváltásokra a régiek és az újak között: e tiszteletre méltóan konzekvens oeuvre-ben ritkák és akkor is fokozatosak az elmozdulások. Mindegyikük érzékeny, szinte lélegző felületű „anyagkép”, a több rétegben fölvitt, ragasztott homok, paszta, kötőmassza hol kidomborodó, hol visszakapart felületeinek finoman érzékletes párbeszéde.

Ha mégis hajlunk az összehasonlításra, azt láthatjuk, hogy a korábbi művek színesebbek a maguk módján: okkerek, sziénák, zöldek jelennek meg rajtuk, igaz, hogy visszafogott, tompított erővel. Az alapvetően szabálytalan rácsszerkezetbe rendeződő formák mellé pedig befér néha az ívelődó vonal, vagy háromszögek ékelődnek közéjük. Az újabbakról lekopott már az efféle „cifraság”. A különböző árnyalatú szürkésfehérek között csak néha sejlik fel egy-egy fekete felület, nem zavarja már semmi a vízszinteseket és függőlegeseket. Egyszerűbb, egyszersmind tisztább, józanabb lett a hangvétel, tán bölcsebb is a halmozódó tapasztalatok alapján. Megmaradt azonban finom, férfias érzékenységük, az idő múlásának kitett matériát felmutatni tudó képességük..