Antal Csaba, avagy a színházba vetett bizalom

A színház darabokra hullott, ezzel kell szembesülnie a rendezés kezdete óta. Két egymással szemben álló tábor létezik, melyeket radikalizmusuk határoz meg; ezek befolyásolják az európai színház sorsát. A bizonytalanságokat, a langyosokat „kiokádják”, ahogy ezt az Apokalipszis is állítja. Jerzy Grotowski szerette és hangoztatta azt a bibliai állítást, ami az elszánt vetélytársakat szembeállította a megalkuvókkal, akik mindent lekerekítenek, elsimítják az ellentéteket és elköteleződés nélkül kompromisszumokat kötnek.
Melyek ezek a táborok?

Egyfelől olyan színházi emberek, akik jobbítani szeretnék a színház helyzetét, és arra törekszenek, hogy rátaláljanak a valódi lényegre. Ennek a társaságnak az élén Gordon Craig található, akihez csatlakoznak az „üres tér” hívei, Copeau-tól Brookig, hogy Grotowskival és a „szegény színházzal” eljussanak a legszélső határig. Mindannyian készek megmenteni a színházat, hogy elérjék a színész és a közönség közötti egyértelmű kapcsolatot.

Másfelől vannak azok a művészek, akik fenntartás és gyanakvás nélkül, egy közösségi álom nevében a színház valamennyi erőforrását mozgósítják. Olyan színházat csinálnak, amely mentes a legcsekélyebb kételkedéstől, művészetük gyakorlásának szentelik magukat. Legkiválóbb képviselőjük Mejerhold vagy Reinhardt, bármennyire is különbözőek a felszínen, vagy később Wilson és Mnouchkine.

Antal Csaba kétségkívül ebbe a második családba tartozik. Ez a szellemiség hatja át. Ezt vállalja fel és ennek kiteljesedéséért dolgozik. Díszleteinek és jelmezeinek sokszínűsége bizonyítja a színházba vetett bizalmat. Mindenféle óvatosságtól mentes bizalom ez, ami lehetővé teszi, hogy a maga teljességében kibontsa színházi kifejezésmódját, megmutassa a szépség forrásait, vagy kifejezze tragikus felindultságát. Nincs kiemelés, nincs túlzás, nem esik ebbe a hibába. Nála minden a színpad „belakásának” öröméről és élvezetéről szól. Bűntudat és ágálás nélkül.

Antal Csaba a megegyezés híve, munkamódszere a határozott és konkrét „igenlés”. Ha szöveget olvas és értelmez, azt mindig a színpaddal kialakítandó pozitív kapcsolat jegyében teszi.

Antal Csaba a művészszínház képviselője, de nem egy olyan magába forduló színház, amely a kifinomultság foglya. Ez felemésztené az energiáit. Művészete a színház konkrét anyagában, forrásában rejlik, ezt kutatja és használja fel elkötelezettséggel és szenvedéllyel. Nem kételkedik a színházban, mert számára a színház és a vele folytatott párbeszéd az elsődleges.

Antal Csaba díszlettervezői munkásságának sokfélesége magával ragad, de ez a sokféleség nem jelent semlegességet, identitás nélküliséget. Művészete a megoldások gazdagságában és a jelentős szövegekkel vagy híres operákkal tett nagy utazásokban mutatkozik meg. Ő olyan színházi ember, akitől idegen a legcsekélyebb sértegetés. Nem támadja a színházat, hanem felvállalja.
Antal Csaba a színház erejében hívő művészek családjához tartozik, azok közé, akik hisznek a színház világteremtő képességében. Ez a kiállítás pedig minden kétséget kizáróan ezt erősíti meg. (Georges Banu)

Antal Csaba az építészmérnöki diploma megszerzése után Prágában tanult színpadtervezést Josef Svobodánál, majd a párizsi Université de la Sorbonne-on folytatta tanulmányait.

Pályafutása során dolgozott a budapesti Katona József Színházban és a Vígszínházban, a Kolozsvári Magyar Színházban, a Comédie Française-ban, a párizsi Théâtre de l'Odéonban, a strasbourgi Théâtre Nationalban, a milánói Piccolo Teatro-ban, a római Teatro Argentinában, a modenai Emilia Romagna de Teatro Fondazione-ban, a barcelonai Fundació Teatre Lliure-ban, a zürichi Opernhausban, a bonni, a müncheni és a wiesbadeni Operában, a karlsruhei Baadisches Staatstheaterben, Berlinben a Volksbühnében és a Staatsoperben, valamint az epidauroszi színházban.

Ő szervezte a budapesti UTE Fesztivált és a Velencei Nyílt Színpad Fesztivált, valamint részt vett a Nemzetközi Vizuális Művészeti Fesztivál szervezésében a budapesti Műcsarnokban.

Számos díjat és kitüntetést kapott, munkáit kiállították a Prágai Quadriennálén, a szerbiai Újvidéken megrendezett triennálén, az Avignoni Fesztiválon, a budapesti Műcsarnokban és a párizsi Petit Palais-ban. Alapító tagja a Giorgio Strehler által 1989-ben létrehozott Union des Théâtres de l’Europe-nak.

Tanított a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban, a giesseni Institut für Angewandte Theaterwissenschaftban, a strasbourgi Théatre Nationalban, a salzburgi Mozarteumban, a milánói Brera Akadémián, a bostoni Harvard Egyetemen, a velencei IUAV-ban, a lyoni ENSATT-ban, a moszkvai Mali Színházban, a párizsi Conservatoire-ban és a müncheni Bayerische Theaterakademie-n.