Balla András egyszerre szélsőséges ember és fegyelmezett művész. A klasszikus (mondjuk úgy az egyszerűség kedvéért) "festői" fényképezés ugyanúgy vonza, akár az avantgárd újításai - egészen a konstruktivista geometrizmusig, vagy az időbeliség kérdését firtató szekvenciáig, másfelől pedig a dokumentatív fotótól a képregényig, netán a pop-artig. Ennek a sajátos, tudatosan vállalt eklektikának voltaképpen egyetlen biztosítéka van a stílus-szertelenséggel szemben: a magabiztos ízléssel megerősített formakészség. Jelesül ez fogadtatja el esztétikai értékként a politikai fotót, a zsánert, a tájanalízist, vagy éppenséggel a giccset, mint a kreativitás tévedését. A talált témát és a megrendezett, beállított, dramaturgiai gesztussal komponált képeket. A "világ evidenciája" (Baudrillard kifejezése) ekként válik emelkedő szellemi valóságossággá. (Fábián László)