A kiállítás nem csupán három anyag összerendezése, hanem előre lefektetett szabályokon alapuló együttműködés eredménye. Mindhárom alkotó fotogramokat készített, és ezeket egymásnak átadva helyeztek egymásra 1-1 munkát, és illesztették őket rétegelt képpé. Az eredeti szóló képek, a saját képvariációk, és a szerzők egymás munkáiból készített átdolgozásai a felhasznált képek ismétléseit is tartalmazzák, így ha nem is merítik ki a matematikai kombinálhatóság lehetőségeit, de találgatásra bőven adnak lehetőséget. Teszik ezt úgy, hogy a művek közben az absztrakció határai között mozognak, vagyis amit a néző számára kínálnak, egyáltalában nem egyszerű feladvány.

A jelenkorban születő fotogramok - a szokásos interpretációs stratégiában - radikális ellenállásként értelmeződnek, mintegy a digitális streamben működő kutúra ellenirányú mozgásaként.

De mi a helyzet akkor, ha a fotogramokat digitalizálják, és úgy dolgoznak velük tovább, ahogyan a Fényszendvics kiállítói tették?

Ez az eljárás lényegében a netes képhasználat logikáját követi, csak éppen egy olyan technikai kivitelezéssel készült képcsoport felhasználásával, ami a mainstream képvilággal határozottan szemben áll. Nem hibrid megoldásról van szó, mert a digitális hordozó mégiscsak győzedelmeskedett, de nem is iróniáról (dacára a frivol címadásnak), amelyben a digitális hordozóra csempészett faktúrák lágyan ellejtik anyagcsomókba gyűrődő táncukat, majd meghajolnak a pixelek előtt.

A faktúrák rögzítése és pixelbe fordítása leginkább az anyag emléket hagyó eltűnéséhez áll közel, amelyben a részletek árnyalataik mélységében adnak hírt magukról, de az anyag közvetlenségét – a jelenkor technikai logikájának megfelelően – menthetetlenül felzabálta és elemésztette az információ sodrása. (Csanádi Szilvia)