„Érdekelte a nem mindig mindenki számára észrevehető különbség a nemes anyag és az imitáció, a valódi és a másolat, a sokszorosítás, az utánzás között, a valóság és annak tükörképe között.” – emlékezett vissza Gémes Péter korai lengyelországi korszakára Stanisław Zbigniew Kamieński 1988-ban.* Ezekből az 1975 és 1980 között készített, a festészet, a fotográfia és a grafika határainak kitágítására törekvő és a korban aktuális művészeti kérdéseket felvető munkákból mutat be egy válogatást a Vintage Galéria tárlata, mely címét is Gémes egyik kiállított 1979-es művétől kölcsönzi.

A lengyelországi oktatási rendszer működése révén grafikai tanulmányai mellett Gémesnek festészeti stúdiumokat is folytatnia kellett, illetve az iskolai feladatok részeként a fotográfia képzőművészeti felhasználásával is kísérletezhetett, amely sokszorosító grafikai tevékenységére is hatással volt. A nyomatok elkészítésekor Gémes folyóiratokból és prospektusokból kiragadott fényképek után, illetve személyes tárgyait alapul véve a litográfkő felületére a személyes érintkezést kiiktató szórópisztollyal vitte fel a tintát, azonban festői eszközeivel és az optikai leképzés sajátosságait imitálva egyfajta egyéni „fotó-látás” jegyében technikailag is kiemelkedő, oldott és finoman elmosódott felületeket hozott létre litográfiáin.

Ebben a korai alkotói periódusban Gémesre többek között az Art in America című folyóirat volt hatással, amely édesanyja, Szőnyi Erzsébet zeneszerző amerikai kapcsolatai révén már varsói tanulmányainak megkezdése előtt elérhetővé vált számára, és amelynek közvetítésével megismerkedhetett a figuratív művészet nemzetközi tendenciáival, például a pop art és a hiperrealizmus, vagy a fotórealizmus kortárs irányzataival. Ezek eszköztárát, így többek között a kollázs- illetve fotómontázsszerű képszerkezetet és a reklámgrafikákat idéző képi világot saját munkáiban is alkalmazta. A művész fiatalkori barátja, Szőnyei György így emlékezett vissza ezekre a munkákra: „A csendélet művészettörténeti tradícióját, melyben drága és látványos kincsek (mint a dúsan megrakott ételhalom) megörökítésekor a festő a mesterségbeli képességével hivalkodott, ezt a viszonyulást a Pop Art újraértelmezte. Személyes, társadalmi és banális aspektusokat épített be a művészetbe. Warhol, Wesselman, Lichtenstein és Oldenburg kifejezetten gúnyt űzött a műfajból, miközben a fogyasztói termékek iránti rajongásuknak is megfelelő dimenziót hagytak. De James Rosenquist, Péter egyik korabeli kedvence „titkos” inspirációkkal elegyítette munkáit. »Jó, ha mindig van valami a képen, amit csak én tudok, hogy mi az« - mondta olykor Péter. Szóval ezek a litográfiák nem csendéletek, hanem Péter üzenetei a művészettel való pillanatnyi viszonyáról.”

Az aktuális nemzetközi irányzatokban jól tájékozott, ámde még a közép-kelet-európai régión belül is egyaránt a lengyel és a magyar művészeti világ perifériájára szorult Gémes számára az 1970-es évek második felében hangsúlyossá vált és felnagyítódott a személyes „Belső tér” (1979) és az őt körülvevő tárgyi világ, melynek egyes elemei a „Transzpozíciós gyakorlatok” (1979) esetlegesen elképzelhető játékszabályait követve rendkívül sokrétűen értelmezhetőek a globális, és az egyes lokális kontextusokban is. A tárgyakhoz, a látható világhoz és a művészethez fűződő személyes kapcsolatát Gémes az anyagot bemutató 1981-es kiállítását kísérő kiadványban egyfajta etikai vállalásként is értelmezte, így már ekkor is megjelent műveiben egyfajta filozófiai jelentésréteg is, mely később kibontakozó életművének hangsúlyos elemévé vált.