„Kovács Tamás Vilmos nem szépelgő festő, sőt néha szókimondóan nyers, ugyanakkor rendkívül fontosak számára ideái, eszméi, hite, melyet képein kétségeivel  együtt fest meg. Figuráinak kapcsolataiból egy mélyen érző ember minden bizakodása is felsejlik, amikor ezzel együtt azt is látjuk, hogy küzdelem folyik, sőt az egyik ember képes tán még el is taposni a másikat. E képek drámák.

A festő nem a nihilizmus, nem az önmagában való esztétikum piktora, nem az igazodás, a sorba beállás művésze, minden alpáriságával és minden emelke-
dettségével együtt. Van természet-festő, van táj-festő, van elvont-festő. Ő ember-festő. „Ritka madár” manapság az ilyesmi művészi attitüd.”

Részlet Feledy Balázs tanulmányából Képeimen azt az élményt keresem, amelyet csak a lét átélésének érzése adhat számunkra. Hogyan létezik személyiségem, hogyan létezem én különböző közegben, az élet különböző pillanatait átélve? Az élet hajszájában mire emlékezhetünk, ha időnk lepereg? Szüntelen zihálásunkra ebben az eszeveszett versenyfutásban, amelynek végére érve úgy érezzük, szinte nem is éltünk? Mennyivel több örömöt, mennyivel több élményt jelent, ha tudjuk, milyen egy fa tapintása, ha észre vesszük egy fehérre meszelt falra vetülő árnyékunkat, ha elmerengünk egy szőnyeg mintázatán, és közben halljuk saját lélegzetünket. Boldog örömmel venni tudomásul – létezünk. (Kovács Tamás Vilmos)