A kiállítás három, életét és életművét elsősorban Pécs-Baranya kulturális vonzerejének közegében létrehozó alkotóművészt „szólaltat” meg. Életük közös terében különböző színezetű, tartalmú és hosszan tartó kapcsolatformák kötik össze őket. Megegyeznek a plasztikai, képi előadás jelentőségének felfogásában. A kiállítás a „korai” és a „friss” munkák szembesítését is elvégzi. Bükösdi Kálmán (1950) a tájképhez kapcsoló tematikai örökségben találja meg a dráma és harmónia megjelenítésének egyéni alteregóit. Méltán tekinthetjük a tájkép műfaj sikeres megújításán munkálkodó művésznek. Dechandt Antal (1959) szobraiban talált tárgyként tételezett ágbogok és tuskók, avitt szőlőkarók metamorfózisai szembesítenek az élet és a szépség felismert szabályaival. Szobrait a természetes idő és az oxidáció legalább annyira munkálják, mint a faragószerszámok. Szilágyi Szilárd (1959) munkái, az apró és méretes alkotások a természet és a vele garázdán bánó ember egymásra ható mozgásairól szólnak. Tematikai kínálatában a nyugtalanító viszonylatok Dantét felidéző köre sejlik fel.
Mindhárman a művészek mai „céhrendszerének” külső körén helyezkednek el. Egész eddigi életük folyamán keresték a szellemi függetlenségüket. Az „igazodás” bármely formális és közvetlen kényszerétől mentesek maradtak alkotó döntéseik megfogalmazásakor.