Mindannyian utazók vagyunk saját utunkon… utazásainkon, amelyeknek sem kezdete, sem vége nem tervezhető, és nem irányítható. Csak megyünk szakadatlanul, el- és áthaladunk. Ennélfogva a létezés minden egyes pillanata átmeneti, tehát minden egyes cél, amit kitűzünk és elképzelünk bizonytalan utazásunknak csak egy újabb ’tranzitállomása’... csak egy a felfedező út állomásai között. Odüsszeiánk bármely szakaszán mindig félúton találjuk magunkat aközött, amit már tudunk és amit még nem… amit megtapasztaltunk és amire számítunk… ami határozott és ami bizonytalan. Az áthaladás ezen folyamatában a tranzitzóna nyugvópontként szolgál: egy hely a megnyugváshoz, az elmélkedéshez és a felkészüléshez mielőtt utunkat folytatnánk előre kijelölt következő célunk felé, amely végül ismét egy tranzitpont lesz.

Most egy ilyen fordulóponthoz értem, és megállok utazásom egyik döntő állomásán. Átmeneti helyen találom magam, ahol kitüntetetté az ‘elindulás valahova’ és ’hátrahagyás’ dilemmája lett. Ez a kiállítás az önelemzés amolyan összpontosított hatásaiból jött létre, és ennélfogva a talányok belső dialektikájára összpontosít, amelyek tapasztalataink esetleges természetéből fakadnak. Ezt a kiállítást egy olyan platformnak képzeltem el, ahol elgondolkodhatunk azon, hogy mit felejtettünk… mit fogunk elfelejteni… mire emlékezünk és mi marad meg. Arra hívom a nézőket, hogy alkotásaimmal és belső énjükkel párbeszédet folytatva találkozzanak tisztázatlan, fel nem jegyzett, fel nem ismert emlékeikkel, érzéseikkel, eseményeikkel.

Szüntelenül arra törekszünk, hogy tudjunk mindent, emlékezzünk mindenre, előre lássunk mindent, de minden erőfeszítésünktől függetlenül, mindig lesz valami, ami elmosódott, visszahozhatatlan, váratlan és soha meg nem ismerhető. Ez a kiállítás csupán kísérlet arra, hogy bemutasson egy reflektív átmenetet, hogy elfogadjunk és megosszunk minden feledést... mindent, amire nem emlékszünk, bár nem felejtettük el… mindent, ami zavaros és megoldatlan.
kiállítás kurátora: Tatai Erzsébet