Bernát András még az első középiskolai éveiben is természettudományos pályára készült. Röviddel azután, hogy eldöntötte, hogy mégsem ezt választja, elkészítette az első, fiatalkori, mesterséges környezetbe vagy tájba öntött, festett-akt fotóit, és ennek során kitartó odaadással figyelte az emberi testet és az azt közvetlenül körülvevő mikro-tájat, a látszólag érdektelen (mű)tárgyakat. Már ekkor tudta, hogy a létünk holisztikus megjelenítése hosszan tartó kísérletezést, csendes kontemplációt igényel.

Életművében ezek az akár évtizedekig tartó kísérlet-idők is mind érvényes és értékes állomások, mert a közelítés egy-egy fázisát képviselik.
A mostani kiállítás anyaga a legutóbbi években készült, néhány esetben hetekkel a tárlat megnyitása előtt befejezett Tér-tanulmányokat mutatja be.
A barokk eufória, a lent és fent találkozására vonatkozó vágy elementáris erővel van jelen, ugyanakkor megtörténik a befogadás-belátás is: elcsendesül az addig kívül rekedt tér, (…)

Absztrakt és realisztikus kibékül, és az időbeliséget és a térbeliséget elvi érintethetetlenségük ellenére megszólító, bernáti megoldás születik: a két ismeretlen egymásba fonódik és egyértelmű jelenéseket szilárdít meg.
Nem hinném, hogy absztrakt illuzionizmussal van dolgunk: a láthatatlanba bepillantást engedő akármilyen imágó a valóságnak éppúgy része, mint bármi más. Ezzel együtt, a földön állva, reálisan szemlélődve is tekinthetünk a legújabb festményekre: a cél a helyzetünk megértése és a szelíd rávilágítás elfogadása, amely a megértésből eredő belátás szükségességére, elkerülhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. (Reischl Szilvia a kiállítás kurátora)