Az Időmérték sorozat két új kötetével ünneplik a költészet napját. A szerzőkkel, Fekete Vincével és Fehér Renátóval Szegő János beszélget.

Fekete Vince Halálgyakorlatok című kötetéről:
„Nincs történet a buborékok mélyén” – írja az új kötet Alászállás című versében Fekete Vince. A Halálgyakorlatok költeményei egy közeli hozzátartozó elvesztésén keresztül a halál eseményszerűségét mutatják meg, a test tusáját és a lélek lehetőségeit, a gyász visszatükröződéseit, a két part – élet és halál – közötti hullámtöréseket, érzékcsalódásokat és horizont-összeolvadásokat; a kötetnek keretet is adó metaforákkal: az apályt és a dagályt. Hogy a halál közvetlen közelében az élet közvetett és hirtelen távoli lesz. Míg a halál fogalma fekete lyukként mintha elnémítaná a nyelvet, addig a kötetben a meghalás gyakorlata inkább feldúsítja azt, ekképpen lesz a variációkból létesülő versszólamokban meghatározó a nyelvi zajlás, a retorikai morajlás, a pontosító beszéd – mintha a megfelelő szavak a helyes sorrendben, ha meg nem is állítják, de talán lassítják és tompítják a zuhanást. Így lesznek a Halálgyakorlatok sűrű versei egyszerre metafizikus, bölcseleti költemények és a távozás valóságos mivoltát érzékeltető lírai naplójegyzetek. (Szegő János)

Fehér Renátó Torkolatcsönd című kötetéről
Mi van a nyelv előtt? Mi lehet a beszéd alatt? Szóra lehet-e bírni a csendet? A Torkolatcsönd lapjain Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom. Egyáltalán kié a nyelv? És mi van azokkal, akiktől elvették a megszólalás lehetőségét Waldseetől Tatárszentgyörgyig? Fehér Renátó nem helyettük beszél, a rá jellemző szelíd radikalizmussal veti el a tolmácsolás, a más helyetti képviselet zavarbaejtő gyarmati hagyományát. A nemzedéki megszólalás lehetőségeit számbavevő első kötet (Garázsmenet) és a határsávokat, nem-helyeket konok kíváncsisággal meglátogató Holtidény után a Torkolatcsönd az afázia és az amnézia vidékein jár. A költő ezekre a terepekre kalauzol minket – adná magát a fülszöveges formula, csak éppen szembemenne a kötet tétjeivel, mert itt nincs iránytű és nincs kalauz (se bolgár, se magyar), és nincsenek bevett fordulatok sem; kivetett honfitársak, elfelejtett kortársak, kísérletek és kísértetek vannak, megtörtént esetek, elképzelt helyzetek és fordított mítoszok. Rutin helyett reflexek, nyelvjáték helyett ellenbeszéd.

A Torkolatcsönd a megszólalás előtti nyelv lehetőségeit keresi egy olyan társadalmi közegben, amikor a szavakat már sokan sokféle módon használták fel és ki. Ekképpen lehet maga a nyelv híd, kapaszkodó, korlát és rács. Lehet beszédes a hallgatás, és hallgatólagos a beszéd. Az örvénylő versek olvasása után mást jelent hallgatni, és talán másmilyen lesz megszólalni is. (Szegő János)