Vendégek: Kürti Emese, Hornyik Sándor, Nemes Z. Márió, továbbá a szerző, Müllner András 

A jelen kötet írásai a 2000-es évek elejétől a 2010-es évek elejéig tartó időszakban születtek, és nagyrészt a magyarországi neoavantgárd művészet különböző formáit elemzik. Az alkotókat tekintve többek között Erdély Miklós, Hajas Tibor és Szentjóby Tamás, de több más szerző is képviselteti magát, legyen szó filmről (Bódy Gábor), kortárs képzőművészetről (Pacsika Rudolf) vagy irodalomról (Esterházy Péter, Domonkos István, Tolnai Ottó). Műfaji szempontból szóba kerül a happening, a performansz, az experimentális film, az objekt és az installáció, de a neoavantgárd irodalom, illetve irodalomtörténet is (ez utóbbi körébe tartoznak a kötetbe beválogatott recenziók tárgyai: tanulmánygyűjtemények, irodalomtörténeti monográfiák). Az esetek többségében a tanulmányok nem választják szét az egyes művészeti ágakat, mivel a tárgyalt alkotók általában maguk is szerves módon vegyítették azokat. Az átjárásokat az olyan, sokféle területen alkalmazható fogalmak teszik lehetővé, mint a montázs, az allegória vagy a performatív beszédtett. Ha közös nevezőre nem is hozhatók, de e fogalmak segítségével a látszólag szerteágazó neoavantgárd tevékenységek bizonyos rokon vonásai, közös retorikai eljárásai és rejtett hagyományai megmutatkozhatnak.

Részlet a kötetből:
A múlt művészeti alkotásaival való kapcsolat, vagy egyáltalán, a múlttal való kapcsolat egyik metaforája a szexuális aktus. Két idézet a könyvből erre vonatkozóan: „A sztoikus Zénon megkérdezi az orákulumot: mit kell tennie, hogy élete a legjobb legyen. Azt a választ kapja, hogy »majd ha a holtakkal hál«. Ezt úgy értette, hogy a régieket olvassa.”, emlékeztet Nietzsche A görög irodalom története című művében. Ugyanez lakonikus tömörséggel Szentjóby Tamás megfogalmazásában így hangzik: „nekrofil gangrape”. A metafora, bár kissé húzósnak tűnik, alapvető igazságot tartalmaz, hiszen az értelmezés aktusa erőszakos, amit a műalkotás látszólag passzív áldozatként kénytelen elviselni. Hagyjuk el ezt a metaforát, és evezzünk békésebb vizekre! A harmadik idézet Pantagrueltől származik, segítségével azt értjük meg, hogy tehetjük magunkévá…, bocs, hogyan hallhatjuk meg a régiek hangját. Mintha Hajas Tibor szólna hozzánk: „Nincs okod aggodalomra, uram. A Jeges-tenger határához értünk, ahol elmúlt télen a félszeműek és a fellegjárók népe nagy és ádáz küzdelmet vívott egymással. Akkoriban, a hideg hirtelen beálltával jéggé fagyott minden hang: vezényszó és kiáltozás, a férfiak és asszonyok beszéde, a csatazaj, a harci dalok, a lovak nyerítése, a fegyverek zöreje meg a vesztesek markotányosnőinek és gyermekeinek jajgatása vagy nyögése, kiket a győztesek megerőszakoltak. Most, télvíz idejével, mikor a fagy ereje megfogyatkozik, és lágy fuvalmak keringenek, a hangok kiengednek, elolvadnak és ismét hallhatókká válnak.”