Az ÓDZ tájékoztatja kedves közönségét, hogy a szerda estére (szeptember 23. 19.30 Zeneakadémia) meghirdetett hangversenye járványügyi elővigyázatossági okok miatt ÚJ IDŐPONTBAN KERÜL MEGRENDEZÉSRE október 12-én 19.30-kor a Zeneakadémián.
Az eredetileg megváltott jegyek, bérletek érvényesek az októberi koncertre. Amennyiben az új időpont nem felel meg, vegyék fel a kapcsolatot az Óbudai Danubia Zenekar közönségkapcsolati munkatársával (Tóth Mária, toth@odz.hu, +36704556814).
Ives: Central Park in the Dark
Bartók: Divertimento, BB 118
Adès: Polaris
Sibelius: VII. szimfónia, op. 105
Három magányos farkas: iskolát nem alapítottak, klubhoz nem tartoztak, sokat sétáltak egyedül az alkonyodó New Yorkban, Järvenpää-ban, Nagyszentmiklóson. Thomas Adés méltó utódjuk, csakhogy ő már egy új század klasszikusa. A mi századunké.
Charles Ives: Central Park in the Dark
A különböző irányból érkező, eltérő minőségű és karakterű hangesemények együttes érzékelése – ami egyébként a hétköznapi hallástapasztalat számára mindennapos – és érzékeltetése alapvető jelentőségre tett szert Ives (1874–1954) zenéjében. Ebben a tekintetben a századfordulón alkotó kortársai közül Debussyhez és Mahlerhez áll a legközelebb, de a két pályatárssal összehasonlítva Ives sokkal radikálisabb megoldásokban gondolkodott, legtöbbször ugyanis nem arra törekedett, hogy a különnemű zenei rétegeket „összehangolja”, éppen ellenkezőleg: világossá akarta tenni különneműségüket; az összehangolást – már amennyiben lehetséges – a befogadó percepciójára bízta. Az 1906-ban írt Central Park in the Dark és az ugyanebben az időszaban komponált The Unanswered Question (Ives eredeti elképzelése szerint e két mű összefüggő „tétel-párt” alkot) mára a zeneszerző két legismertebb és legtipikusabbnak gondolt darabjává vált. A sajátos hangképben (hangzó elemek montázsában) a természeti környezet hangfestő kulisszája (est, nyári meleg, a park fáinak susogó lombja stb.) keveredik össze a hol távolabbról, hol közelebből beszűrődő, mesterségesen keltett hangokkal, az utca zajával, egy-egy, a maga korában jól ismert populáris dallammal. A tétel összességében azt a benyomást kelti, hogy mindez véletlenül, egy pillanatfelvétel esetlegességével jött létre.
Bartók Béla: Divertimento, Sz. 113, BB 118
„Szerencsére jól ment a dolgozás, 15 nap alatt elkészültem vele…” – számol be Bartók (1881–1945) egy fiához írt levélben a Divertimento különösen gyors befejezéséről. A darabot a 20. századi zene egyik legjelentősebb mecénása, Paul Sacher rendelte a Bázeli Kamarazenekar számára. Az 1939-ben elkészült kompozíciót maga Sacher mutatta be egy évvel később, a koncerten Ernst Křenek (Szimfonikus darab vonószenekarra) és Willy Burkhard (Genug ist nicht genug – kantáta) műveinek ősbemutatói szerepeltek még. Bartók alkotói visszavonultságában, Saanenben, a svájci hegyek között komponált. A megrendelővel folytatott rendszeres egyeztetés után „concerto-szerű, könnyen játszható, szvitjellegű vonószenekari mű” született. Sachernek írt levelében (1939. július 1.) így fogalmazott: „Egyébként valamiféle Concertino-val váltakozó Concerto grosso-ra gondolok; tudnom kellene azonban, hogy vannak-e a zenekarban megfelelő emberek a vonósnégyes szólókhoz (természetesen ezeknek a szólistáknak a szólama távolról sem volna olyan nehéz, mint a vonósnégyeseimé).”
Thomas Adès: Polaris
Adès (1971) nagyzenekari kompozíciója több világhírű együttes és szervezet (a Royal Concertgebouw Zenekar, a New York-i Filharmonikusok, a lisszaboni Calouste Gulbenkian Alapítvány, a londoni Barbican, a Los Angeles-i Filharmonikusok és a San Francisco Szimfonikus Zenekar) partneri együttműködésének keretében a floridai New World Centre (Miami) koncertterem megnyitó ünnepségére készült (2011. január 26.). A sajátos hangszerelésű darabban a szimfonikus együtteshez – attól lehetőség szerint térben is elkülönítve – egy rézfúvósokból álló csoport kapcsolódik. A rézfúvós együttesben a hangszerek egy hosszú hangértékekben mozgó, tizenkét fokú dallamot szólaltatnak meg, kánonban. Az újra és újra induló kánonszakaszok egyben a darab szerkezeti egységeit is kijelölik, maga a hangsor pedig a teljes kompozíció alapjául szolgál, illetve egyfajta „mágneses erőteret” képez. A hol varázslatos, hol monumentális hatású hangképek révén Adès egy globális léptékű utazás vízióját teremtette meg (erre utal a 13–14 perces darab alcíme: „Voyage pour orchestre”), illetve zenévé transzformálta a kompozíció címének választott csillagkép – a Kis Medve csillagkép, amelynek legfényesebb eleme a Polaris, azaz a Sarkcsillag – „mozgását”. A Földről szemlélve ugyanis úgy tűnhet, mintha a csillagkép halványabb fényű tagjai a Polaris körül keringenének.
Jean Sibelius: VII. szimfónia, op. 105
Az 1924-ben befejezett szimfónia Sibelius (1865–1957) utolsó, nyomtatásban megjelent szimfóniája. A műfaj tradíciójától eltérően egyetlen tételből áll, mely sokféle karakterű szakaszból épül fel, mégis a szerves építkezés benyomását kelti. E sajátos felépítés lehet a magyarázata annak, hogy a darab stockholmi ősbemutatóján Sibelius szimfonikus fantáziaként határozta meg a kompozíció műfaját, s ekkor még úgy tervezte, hogy a későbbiekben jelentkezik még hasonló elgondolású művel, hiszen a darab élén ekkor még ez a cím állt: Fantasia sinfonica, No. 1. Egy évvel később a mű kinyomtatott partitúráján már a VII. szimfónia felirat volt olvasható. „Egy olyan formán gondolkodom, mely visszatükrözi azt a folyamatot, ahogy a fejemben megszületnek zenei ötletek és járják a maguk útját” – írta Sibelius egy 1912-es naplóbejegyzésében. A szöveg nem utal konkrétan a VII. szimfóniaként ismert kompozícióra, melynek első ötletei majd csak 1914 körül merülnek fel, de a később befejezett darab tökéletesen reprezentálja Sibelius alkotói szándékait. A szimfóniát nyitó, Adagio feliratú szakasz számos alakváltozatban maradt fenn Sibelius vázlatai között, majd ugyanennek a témának a variánsaiból születik meg a VII. szimfónia három pillérszerű formaegységének tematikus anyaga is. Ebből a témából eredeztethető a szimfónia fenséges, C-dúrban zengő harsonatémája is, amelyet a világhírű karmester, Serge Koussevitzky „Sibelius Parsifaljának” nevezett.
Hámori Máté karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője.
A magyar zenei élet meghatározó alakja, akinek innovatív, sokoldalú tevékenysége a klasszikus zene minél szélesebb körű népszerűsítését célozza. Eredeti ifjúsági előadásai és nagy igénnyel összeállított tematikus koncertsorozatai is azt szolgálják, hogy új közönségrétegeket nyerjen meg a klasszikus zene műfajának. A hazai zenekarok többségének visszatérő vendége, jelentős fesztiválokon vezényelt Európa számos országában. 2013-ban vette át az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetését. Művészi tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben, Óbuda Kultúrájáért Díjban és Liszt Ferenc-díjban részesült.
