Rameau: e-moll szvit
Händel: d-moll szvit, HWV 428

Grieg: Holberg-szvit, op. 40
Debussy: Bergamaszk szvit

Noha a táncok a társas érintkezésnek mindig is kulcsfontosságú formái voltak, a barokk korszakban egészen sajátos, minden korábbi érdeklődést és népszerűséget messze meghaladó jelentőségre tettek szert. A változás, a felemelkedés pillanata időben ugyan nem rögzíthető pontosan, egy szimbolikus képben mégis nagyszerűen megragadható: a 17. századi udvari tánckultúra szociális szerepe akkor alakult át döntően, amikor a még csak tizenéves XIV. Lajos színpadra lépett egy balettelőadáson a fény, a tisztánlátás és az emelkedett művészetek istenének, Apollónnak aranyszínű, napsugaras jelmezében. A kiváló táncos Napkirálynak köszönhetően (aki ragadványnevét is innen nyerte) a tánc egész Európában az arisztokrata önreprezentáció és a hatalom jelképe lett, a divatos koreográfiák térbeli mozgása pedig a királyi uralomnak engedelmeskedő rend és szépség nyírott bokrait és labirintusait, kacskaringós virágágyásait és aranycirádás díszítéseit imitálta. A legnépszerűbb táncokból összefűzött szvitek minden komponista életművében jelentős helyet foglaltak el Frobergertől Johann Sebastian Bachon és a Couperineken át Rameau-ig, a kései örökösök, a 19-20. század fordulóján élt alkotók pedig atmoszférateremtő, idézetszerű, nosztalgikus művészi játékokra használták őket.