Mozart: Serenata notturna, K. 239
Mozart: V. (A-dúr) hegedűverseny, K. 219
Rachmaninov: Szimfonikus táncok, op. 45

1776-ban Wolfgang Amadeus Mozart két könnyed, vonószenekarra írt szerenádot is komponált. Ezek közül az egyik Haffner-szerenádként vált ismertté, és feltehetően a másik művet, a Serenata notturnát is alkalmi kompozícióként írta a zeneszerző. A háromtételes szerenád könnyed hangvétele, lekerekített frázisai a klasszika hangzás- és hangulatvilágát közvetítik, miközben az apparátus visszautal a barokk concertók hagyományára, amennyiben két kisebb együttesre osztja a zenekart.
A sziporkázóan szellemes művet egy fajsúlyosabb műfaj, a versenymű követi. Mozart elsősorban zongoraversenyei briliáns előadójaként nyűgözte le közönségét, ezeket a műveket jellemzően saját használatra szánta. A hegedűversenyeket nem saját hangszeres igényei szerint formálta meg, de a zene szellemessége, ötletgazdagsága, hangulatainak áradó természetessége itt is hasonló személyességgel érinti meg közönségét. Az 1775-ben komponált A-dúr versenymű rondó formájú fináléjának egzotikus epizódja miatt olykor a „török” melléknéven utalnak rá. A nagyszabású nyitótételt a Mozartra jellemző szívhez szóló líraisággal megírt lassú tétel követi, majd a finálé főtémájaként kecses menüett oldja fel a mű feszültségeit.

A koncert zárásaként Szergej Rahmaninov (1873-1943) 1940-ben írt Szimfonikus táncai hangzanak el, melyet az Egyesült Államokban letelepedett zeneszerző Ormándy Jenőnek és a Philadelphia Orchestrának ajánlott. A darab mintha visszatekintene az életmű egészére, és összegezné a zeneszerző stílusát. Az orosz templomi zenékre hivatkozó, mégis energikus nyitótétel után melankolikus hangvételű keringő következik, amelynek lemondó nosztalgiája talán az 1917 óta emigrációban élő komponista honvágyának, Oroszország utáni vágyódásának ad hangot. A zárótételben mély mondanivalót sejtet meg a Dies irae dallamának felbukkanása.

Harmónia bérlet/6.