...

OK, én feladtamn...

Bocs: be akartam szúrni egy képet, de egyszerûen nem megy...

Majd talán most...

...

A "Sorompó" rendezõjének könyörtelen remekében összecsapnak indulatok és érzelmek, kelet és nyugat, s mindez úgy, hogy a legkisebb küzdelmek a leghangosabbak, de az igazán nagy összecsapások szinte hangtalanul zajlanak...


"És még valami, tagja ön a Szolidaritásnak?" - "Nem nem vagyok"

Ez a párbeszéd a londoni Hithrow-n zajlik, egy angolul beszélõ Nowak nevû lengyel építkezési munkás és egy az útlevelét vizsgáló reptéri alkalmazott között 1981. novemberében, s mikor az inspector rábólint és tovább engedi õt, három társával egyetemben (akik nem tudnak angolul), Nowak nyugtázza magában: "Ez volt az egyetlen igaz válaszom." - mármint azok közül, melyeket az útlevelét vizsgáló középkorú férfi feltett neki.

És bevette...

Bevette, hogy a csóró kelet-európai szocialista ország munkása nem azért ment Angliába, hogy ott egy havi munkával megkeresse hazai egy évi jövedelmét...

Bevette, hogy nem akar majd semmit kicsempészni az országból...

Bevette, bevette, bevette...

Ahogy, mint Nowak arra tartózkodásának késõbbi idõszakaiban rájött, még annyi mindent bevesznek a derék angolok...


A "Moonlighting" egy nagyon friss eseményre született reflexió, mégis olyan kérlelhetetlenül pontos, hogy szinte belehasít az emberbe humortalansága, elsõ látásra talán mímeltnek tûnõ, nyomasztó rosszkedve, mely azonban pontosan az annak köszönhetõ idegbetegség egyik fõ tünete, ami nekünk, magyaroknak is hatalmas, még sokáig kiheverendõ átok: az államszocializmus tombolásának.

1982-ben született ugyanis a film, amely ennek a négy lengyel munkásnak a történetérõl szól, de azonbelül fõleg Nowak-éról, akit egyrészt Jeremy Irons játszik - karakterét már ez is kitûntetett pozícióba helyezi a másik három, akkor még abszolút ismeretlen lengyel színésszel szemben (azóta pl. Eugéne Lipinsky, Banasak alakítója kifejezetten jelentõs karriert futott be), s ráadásul még õ történtünk diegetikus narrátora is (Brannigan nyolc narrációs-szint elméletének kategóriáija szerint).

Így aztán nem csoda, ha azon kapjuk magunkat, hogy a befogadás során mindent neki hiszünk el, hisz minden információt tõle kapunk meg, valahogy úgy, mint a madárfiókák anyjuktól az ételt, amelyet õ már megrágott, hogy le tudják nyelni...

És Nowak-nak volt mit megrágnia...

Vezetõként elképesztõ áldozatokat kellett meghoznia kis csapatáért, amirõl õk nem is tudnak - elsõdlegesen is azt, hogy állandóan figyelnie kellett minden körülményre azért, mert ha társai meg tudják, hogy mi történt Lengyelországban, biztosan abbahagyják a munkát, akkor pedig sok értelme nem lesz ennek az egésznek.

1981. novembere-decembere volt ugyanis, mindnyájan tudjuk, mi történt ekkor: milyen brutális eszközökkel igyekezett letörni a Szolidarnoszty ellenállását Jaruzelskí, miután 1981. december 13-án bejelentette a hadi állapotot Lengyelországban.

Hogy minderrõl semmit ne tudjanak társai, Nowak Szolidarnoszty-plakátokat tépkedett a falakról, újságokat lopott-, vagy épp dugott el, és, aki megmondhatta volna a többieknek a dolgot, azt valamilyen eszközzel mindig eltávolította a környékrõl, ráadásul, rákényszerült, hogy az egyik barátja feleségének levelét elégesse.

Tehette, hiszen õ volt az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal, mivel, mint már emlegettük volt, õ volt az egyetlen közülük, aki beszélt angolul...


Ám sem az õ, sem a többi szereplõk elõéletérõl nem tudunk meg túl sokat a filmben. Lengyelországban is csupán két jelenet játszódik: mindkettõ vízió-, sõt rémálomszerû, s mind a kettõ brutális szemszögökbõl felvett közelikbõl, vagy félközelikbõl áll.

Az egyik a film nyitójelenete, amelyben, miután - nyilván a varsói reptéren - a reptéri inspector (aki ebben az esetben egy meglehetõsen taszító középkorú nõ) elmagyarázta fõszereplõinknek, hogy mit tehetnek és mit nem Angliában, egy lassan kimerevedõ képen azt látjuk, amint ülve bõröndjük fölé hajol, miközben õk aggódva kémlelik az arcát. S ha ez még nem volna elég ijesztõ és taszító, az egész jelenet neonlámpák villódzó fényében úszik, no meg porban, amelytõl szinte megfullad az ember a film során (itt minden úszik a porban).

A másik inkább csak egy narrációval kísért hosszan mutatott kép: Nowak élettársa, Anna, akirõl nem tudjuk meg, kicsoda és hogy milyen kapcsolatban él vele, ül közötte és fõnöke között (akit azonban nem látunk a homály - Moonlighting- miatt), a híres '81-es Tina Turner-féle varsói koncerten, ahol, ahogy Nowak mondja, "Azon kaptuk magunkat, hogy minden dalnak politikai üzenete van..."

Nowak amúgy gyakran emlegeti Annát - mint valamiféle alfát és omegát, amiért ez az egész dolog zajlik, s amitõl értelmet nyer - az amúgy szikár, lényegre szorítkozó narrációiban, melyek a lakásfelújítás (fõnökük londoni lakásán dolgoznak) jelenlegi állapotáról, vagy mind szûkösebb pénzügyi helyzetükrõl (mindössze 1200 fontot kaptak erre az egy hónapra - s ebbõl kell megvenniük mindent, még az építkezéshez szûkséges anyagot is) tudósítanak, többnyire egyszerû tõmondatok formájában.

Nem csoda, hogy a pénz, már csak azért is, mert csúszik az építkezés határideje, egyre több problémát okoz Nowaknak - emiatt szorul rá egyre inkább azokra a bolti lopásokra, melyeket gyakorlatilag minden alkalommal sikerrel hajt végre.

A bolt amúgy is egy különös közeg, hiszen barátainknak gyakorlatilag ez az egyetlen kapcsolata Angliával: nem mennek el sehova máshova, nem "ismerkednek" senkivel, hiszen - a vége felé már naponta tizenhat-tizennyolc órákat - dolgozni kell.

Ebben a tekintetben már a szjúpörmárkettel való elsõ találkozásuk is figyelemreméltó: teljesen másképp közelednek hozzá, mint azt sok más filmbõl láthattuk, mikor a keletiek nyugatra mennek - nagy örömködés, hogy ilyen is lehet a világon.

Bávatag, bizalmatlan érdeklõdéssel fürkészik az árukat és az árusítókat, s ez az "érdeklõdés" leginkább egy olyan heroinista tájékozódásához hasonlít, akinek az agya már nem sok endorfint fog termelni a jövõben.

Ez a bizalmatlanság megmarad, és egyáltalán nem oldódik fel: olyan nyomott, mint az állandóan esõbe hajló londoni idõ. Ebbõl adódóan gyakori a konfrontáció is a helyiekkel: a ház kulcsát örzõ öregúrral,a szemétszállítókkal stb.

Nowak már ebbõl adódóan is nagy figyelemmel szemléli az eseményeket, és észre is veszi, milyen gondatlanok az árusítók: hogy pl. ha egy ruháról leszedi egy címkét, nyugodtan kimehet benne a ruhaüzletbõl, vagy, hogy ha megõrzi a blokkot, még egyszer bemehet ugyanazokból az árukból még egyszer ugyanannyit venni, alig tûnik fel az árusítóknak...

Mint írtam volt: beveszik...

Ahogy a társai (akik akcióiról egyébként semmit nem tudnak) is, hogy odahaza minden "rendben van"...

Elhiszik, egészen a munka befejeztéig, elhiszik egészen addig, amíg, már a Hithrow-ra, hazafelé menet nem árulja el nekik Nowak, hogy mi is a helyzet...


Skolimowski filmje hátborzongató látlelet (aminek depresszióját csak erõsíti Hans Zimmer (! - igen, ugyanaz az ember, aki mondjuk a Holiday muzsikáját is szerezte) és Stanley Meyers újhullámos, súlyos gépzenéje). Olyan kérdésekre világít rá, amelyekkel aligha sûrûn találkozunk a vásznon: megmutatja mibe taszítja embereit az államszocializmus, de azt is, hogy milyen csökevényes, hibás mûködésû, problémás lett az angol társadalom mióta az utolsó igazán életbevágó nehézséggel szembe kellett nézniük úgy 1941 környékén...

A filmben a legnagyobb érdem nyilvánvalóan Irons-é, aki fantasztikusan hihetõ, a néha már-már kétségbeesetten idegbeteg, ám nagyon tiszteletreméltó lengyel munkás szerepében. Olyan alakítás ez, amit csakis olyasvalaki vihet véghez, aki tisztában van midkét "diktatúra" mûködési mechanizmusával, és a kettõ légköri nyomása közti különbségekkel...

E két "birodalom" egyfajta határvidékén, valamiféle senkiföldjén, légüres térben játszódik a film nagy része: ez pedig maga a felújítandó ház. Részben annak a jelképe is, hogy az elnyomás mindenütt elér a világon, másrészt viszont egy másik diktatúra utcaképébe tökéletesen illeszkedõ objektum is, ahol már teljesen mások a szabályok, és némelyiket bizony elég könnyû áthágni...