Mi a frász a történelmi tény? :DDDDDD

Van, aminek a tudására nem lehet szimpla spekulációval eljutni. Van, amit csak úgy tudsz megérteni, ha paradigmát váltasz. Mivel spekulációval csak abból lehet következtetéseket levonni, ami elõzetesen valamiféle tapasztalati úton már bekerült a tudatba; mindezen információmorzsákból az elmében összeáll egy világmodell, paradigma. Ami a világmodellbõl (paradigmából) nagyon kilóg (ami a tapasztalati valóságnak nagyon ellentmond), az egyszerûen nem létezik (pl. ufók). Ahhoz, hogy valami ilyesmit mégis létezõként fogadjunk el, a már felépített világmodellt talán nagyon vissza kell bontani és ez fájdalmas, rossz, sokszor értelmetlennek tûnik. És ilyenkor az ember igyekszik meggyõzni magát (és másokat is) arról, hogy az addigi világmodell helyes, ami ezt felváltani igyekszik, az csak hiba, téves ítélet. Minél kellemetlenebb egy paradigmaváltás, annál lassabban megy. És Isten egy olyan paradigma, ami nagyon mély és alapvetõ, aminek az elfogadása kifejezetten traumatikus, drasztikus következményekkel jár. Nagyjából ahhoz hasonlít, mintha valakivel közölnék: rákos (szívbeteg stb), és ahhoz, hogy meggyógyuljon, hosszú ideig (talán egész életében) szigorú és fárasztó megkötések szerint kell élnie. Vagy teljesen lebénult (megvakult), minden addigi tervét elfelejtheti és az életét a nulláról kezdheti, kínok és erõfeszítések várnak rá – ki tudja, mennyi jutalom reményében. Vagy elveszti a munkáját és ahhoz, hogy újra dolgozni tudjon, egyetemet kell végeznie, annak minden kínos kötelességével és fáradalmával. Esetleg el kell költöznie egy másik országba, aminek a nyelvét sem ismeri. Vagy a házastársa hirtelen meghal (lelép), érzelmileg és anyagilag totális romlásba döntve az egyedül maradót. És így tovább, sokféle trauma lehetséges, amikor az embernek paradigmát kell váltania, és ez szörnyen nehéz és fájdalmas lehet. (A Mátrix c. filmben is megpróbáltak érzékeltetni egy ilyen paradigmaváltást, amikor az addig biztosnak hitt valóság összeomlik; Az ember tragédiája pedig egy nagy rakás paradigma összedõlésével mutatta a kétségbeesést, a megkapaszkodási vágyat, a szilárd, végleges és biztos világmagyarázat iránti elementáris igényt). lyenkor sokkal jobb volna azt hinni, hogy mindez nem is igaz, nem a valóság része, tovább lehet élni anélkül, hogy megváltoztatnánk a gondolkodásunkat. Mert a változtatás nehéznek, ijesztõnek, kilátástalannak és értelmetlennek tûnik. A jövõ sivárnak és vigasztalannak tetszik. Ki az, aki el akarja veszíteni az addig felhalmozott befektetéseit egy kudarcosnak tûnõ kalandért? Ami idáig összegyûlt, az legalább biztos. De eldobni azért, hogy a távoli jövõben, talán, a rengeteg erõfeszítésnek legyen egy icipici jutalma? Minek...ennek semmi értelme. Ilyenkor az ember hárít és kapaszkodót (megerõsítést) keres: ugye mindez nem is igaz? Ugye nem kell megváltoznom, ugye maradhat minden továbbra a régi? Ugye nem kell mindent feladni, mindent lebontani, eldobni, a semmibõl újrakezdeni, és csak befektetni, befektetni, anélkül, hogy elegendõ jutalma volna? Ugye nem kell minden vagyonomért egy mezõt venni, amiben (állítólag) kincs van; de hogy a kincshez juthassak, rabszolgamunkával kell feltúrnom, és lehet, hogy sose találom meg.
A paradigmaváltás esetén könnyebb helyzetben vannak a "lelki szegények", akiknek kevesebb a veszítenivalójuk. Minél több a veszítenivaló, annál nehezebb a paradigmaváltás (ezért kötõdnek az újhoz mindig könnyebben a fiatalok, akik még nem fektettek be semmibe, akik még nem érleltek ki semmit, még nem dolgoztak meg semmiért). Keveset könnyebb elveszteni, mint sokat; ezért az új paradigmák ellenzõi mindig azok lesznek, akiknek sok a veszítenivalójuk. Pl. Einstein, aki maga is paradigmaváltó volt, annyi energiát fektetett a kutatásaiba, hogy a még újabb paradigmát már hevesen ellenezte, úgy érezte, az a váltás a világképe gyökereit bontaná fel.
Csak ezt akartam leírni. Az teljesen irreleváns, hogy én magam mennyire vagyok önálló vagy önállótlan. Mert azokat is nevezheted önállótlan embereknek, akik mártírként haltak meg a hitükért, mint pl. a következõ idézetben:
"Az ünnepelt színész most már csakugyan ott állt a színfalak mögött. A bokáig érõ, bõ, fehér inget, amit szerepe kívánt, már magára öltötte, de az arcát nem festette ki. Sápadt volt, és idegesnek látszott, lihegve intett a rabszolgájának, hogy törölje le homlokáról a szüntelen gyöngyözõ verejtéket. Egy másik szolga, kezében vödröt lóbálva, azt kérdezte tõle, kezdi-e már.
- Várj egy kicsit. Nagyon szaladtam, ki kell fújni magam - támaszkodott neki egy cölöpnek. - A fejem is megfájósodott.
Rá-rászorította mind a két tenyerét a halántékaira, mereven nézett maga elé, aztán nagyot sóhajtott.
- Kezdhetjük.
Elõbb a szolga lépett ki a vödörrel, és fölnyújtotta azt a keresztre a szamárfejûnek. Rögtön megjelent Genesius is, és riadtan állt meg a színpad közepén. Ötvenedszer játszotta már ebben az istenteleneket kigúnyoló jelenetben a kikeresztelkedõ szerepét, de soha még ennyi gyámoltalanság nem volt a játékában, se ilyen õszinte ijedelem az arcában. Teste reszketése még a bõ ingben is látszott, és az arcára rá volt írva, hogy minden hajaszála külön-külön fél a pokoltól.
- Nagyszerû! Hihetetlen! - suttogták mindenfelé. - Mennyivel jobb így, mint mikor ki van festve!
Genesius ott állt az elõtérben, arcáról csurgott a vér, és bíbor patakokban öntötte el a fehér inget. Fejét égnek szegezve, két karját fölemelve, az egész színházat betöltõ hangon mondta:
- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat!
Máskor is kijelentette ezt, minden este, amint a szerepe kívánta. Megkérte a Khresztoszt, lábait átölelve, hogy tisztítsa meg õt, és lelkét tegye olyan fehérré, mint az inge, az erre fölemelte a vödröt, s úgy leöntötte bárányvérrel, hogy alig bírta a szemét kinyitni utána, míg fölszólította a közönséget példája követésére.
Együgyû dolog és utálatos jelenet volt, de utána mindig percekig zúgott a taps. A színész nem is szokta végét várni, sietett a színfalak mögé, lemosatni magáról a vért. Most azonban különös jó hangulatban lehetett Genesius, mert már harmadszor ismételte meg a fölkiáltást, egyre élesebb hangon.
- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat.
A tetszés egyre viharosabb lett. Sokan fölálltak, és a ruháikat lengették a színész felé. Az most már leeresztette a karjait, ölelõ formán terjesztette ki, s eddig fölemelve tartott arcát is a közönség felé fordította.
Az elsõ sorban valaki elkiáltotta magát:
- Genesius sír!
A messzebb ülõk újra tapsoltak és kacagtak, az elsõ sorok azonban elcsöndesedtek. Többen is észrevették, hogy a színész szemében csakugyan könnyek csillogtak, s arccsontjairól már lemosták a vért.
- Rosszul vagy, Genesius? - kiabáltak föl hozzá részvéttel. Mások körülnéztek, és orvosért kiáltoztak.
Az archimímus magasba lendített jobb karjával jelezte, hogy mondani akar valamit. Egyszerre csönd lett, mindenki elõregörnyedve hallgatott.
- Értsétek meg, rómaiak, hogy én most már valóban keresztény vagyok, és kövessétek példámat!
Mint az elõbb a taps erõsödött, most a csend mélyült. Egyik páholyból felindulástól remegõ asszonyhang hallatszott.
- Én is keresztény vagyok!
- Mi is azok vagyunk! - ezt három mély férfihang egy helyrõl kiáltotta.
A szenátorok padjaiban egy öreg ember állt fel. A kortól berozsdásodott hangon szólt fel a színpadra.
- Genesius, én követem a példádat.
Az utolsó szó már belehalt az ordítások zûrzavarába. "Keresztre velük!" "A bestiák elé!" "Máglyára az istentelenekkel!" Mindenki felugrált, öklüket rázó tömegek indultak meg a színpad felé, amely hirtelen elsötétedett. Mások sikoltozva tódultak a kijáratokra. Róma hatezer rendõre közül negyven vigil jutott Pompejus színházára, azok elállták az ajtókat. Fegyver nélkül fogtak össze huszonhét keresztényt, csupa önként jelentkezõket." (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

1. :) De, feltûnt. :) Argumentum ad horrendum linkeltem be (az azonosul vele, aki kitörölte).
2. "Ma vettem kekszet, de csak késõn eszméltem, hogy az a neve: Hit. Meg is riadtam egybõl, szerintem ez nyíltan klerikális és kirekesztõ." (Sajnos ez is csak idézet, kedvenc hóbortos oldalamról. Egyelõre sikerült legyõzniük a náci túlerõt).

raj és rajabbik

Vallási fanatikus....vicces. Azért nézelõdtem ott, mert mára eltûnt a portról az összes náczivadász link, sõt különös módon a honlapot ma a netrõl is kihackelték. A náczivadászról pedig egyenes út vezet az antidogma portálra.
Ami az említett cikket illeti: végigolvastam, bár szívesen jeleztem volna csupán ennyivel
<-
amit hozzáfûzök: errõl a dologról a véleményét mindenkinek önmagának kell megalkotnia, nem elég egy hosszadalmas cikket végigolvasni és más véleményével azonosulni; ha az a vélemény épp az, hogy errõl a dologról a véleményét mindenkinek önmagának kell megalkotnia és nem elég csupán valaki más véleményével azonosulni. Hogy lásd, mire gondolok, két honlapot ajánlok: http://elmondo.blog.hu/?token=01ab0d14eaa05868e35b6caa71541c4b és http://szellemieroszak.wordpress.com/

Kedves Sárkányzsíroskenyér,
Szomorúan konstatálom, hogy bár általában nagy vonalakban egyetértek veled, de számomra visszaköszönõ harcias és igazságtalan keresztényellenességedet nem hagyhatom szó nélkül.
Tolsztojjal nekem is jó néhány problémám van, de hogy tévedne, mert nem találja az élet értelmét, ez igen sommás és ismét igaztalan, pláne az általam idézett részbõl ezt levonni!

Sztem kétség nem sok fér hozzá, hogy Tolsztojnál nagyobb író nincs a világirodalomban, mindenképpen úgy fogalmazható, hogy abszolút zseni. Az én bajom vele az, hogy nevetségesen kicsinyesen hiú módon nem igen bírja elviselni, hogy rajta kívül más zseni is létezhet.
Shakespearerõl alkotott véleménye közismert , Beethoven se volt a szíve csücske, érezhetõ, hogy Goethe se, aztán pl Napoleon ellen a Háború&békében nevetsegesen ágál, nem átall, pánszláv, szlavofill baromságokat támogatni. Ha jól emlékszem, speciel Lenin “szenilis vénembernek” nevezte(persze erre való utalást manapság nem találok, nem tudom ellenõrizni). Szerintem bigott keresztény,és civilizáció ellenes. Tkp a saját zsenijét sem tudta megfelelõen kezelni. LatorL megjegyzése jellemzõ: a KareninaAnnát azért írta, mert ki akarta fejteni a kor, elsõsorban persze, szexuális erkölcsérõl és a nõkrõl való rossz véleményét. Mivel azonban példátlan írói tehetsége miatt egyszerûen képtelen nem igazat írni, ezért Anna kvázi önálló életre kelt és az író bigott szándékától függetlenítette magát. Szerintem te is ott tévedsz, hogy a tévedést az élet értelmének nem találását T.-nak a rovására írod, holott nem õ nem találja, hanem az általa ábrázolt figura, Levin. Ez pl egy idõben Heathcliff fórumozónak volt tipus hibája, hogy egy film, könyv szereplõje miatt a szerzõvel kezdett vitázni, pöröln, pedig az csak hitelesen ábrázolt egy létezõ emberi mentalitást.
Azt állítom, hogy tagadhatatlanul az emberi fajba genetikusan kódolt egy bizonyos „transzcendenciaigény”. Ennek az igénynek a kielégítésére az „eszmék piacán” meglelhetõ lehetõségek közül a legkülönb a judeo-kereszténység, esetleg még a buddhizmus.
Tkp. ennek az igénynek egy fajta kielégítõje az általad kultivált „vallásos ateizmus” is. És szerintem az sem méltóbb és különb, mint az elõbb mondtam kettõ.

A szakasz amit idézel a megérdemelt (hitünk szerint megérdemelt, tehát nyilván Te gondolhatod másképp) büntetést jósolja meg. Ez egy megállapodás: ha valaki rosszat tesz és azt nem bánja meg: gyehennára jut. Rosszat lehet tenni mert minden ember tesz sajnos, de meg is kell bánni! Ettõl még szereti Jézus azokat akikrõl ezeket mondja, de hát ha egyszer hajthatatlanok, és a rosszat cselekszik.... Én is félek:(

Jézus pedig hiteles források alpján igazolt történelmi tény. A komolyabb professzorok mind elismerik vallástól függetlenül. Nem véletlenül tisztelik az arabok prófétaként Jézust, attól függetlenül hogy õk a Bibliát nem tekintik mérvadónak, csak a Korán játszik.A korabeli római források pedig léteznek hiszen a mint tartományt nyilvántartották Júdeát, és feljegyezték a vitákat, pereket nem? A görög források is korabeliek... Akkor abban a helyzetben nem hinném h Jézus követõinek olyan hatalma lett volna, hogy ezeket az iratokat megmásítsák, ergo hitelesek. Na meg a zsidó feljegyzések egy istenkáromlóról akit keresztre feszítettek...

Tuti ledob minket a moderátor:(:(

"Akit igazán elengedsz, azt végképp elfelejted (soha többé nem fogod szeretni, azaz ez a szeretet elmúlása, megszûnése)"
Nem, nem így van. A szeretet soha nem múlik el. Csak az a szeretet múlik el, ami sohasem volt.
Mert miért is "múlik el"? A kiábrándulás miatt. És mibõl lehet kiábrándulni? Az ábrándokból. Nem a szeretetbõl.

"és egyébként vkihez közel is lehet vele kevésbé törõdni, és a távollétben is lehet valahogy ragaszkodni hozzá."
Igen. De ha valaki jobban ragaszkodik a másikhoz annak távollétében, mint ahogy törõdik vele, amikor közel van hozzá (tehát a távollétében érzi inkább azt, hogy szereti, nem a közellétében) – akkor egészen biztosan nem szereti. Akkor egészen biztosan csak az "érzésre" van szüksége, nem a másikra. Az érzést pedig a másik utáni vágyódás váltja ki, ahhoz pedig éppen nincs szükség a másikra. Sõt: a közelsége zavaró, idegesítõ, felkavaró, veszekedésre ingerlõ. Ezt is "szeretet"-nek nevezik, pedig semmi köze hozzá.

"Hiába beszélsz általánosan érzelmi leválásról, a szeretet egzisztenciája nem attól függ, hogy laza pórázra engedünk valakit vagy sem, mindkét esetben van szeretet."
Pedig így van. Gondolom, ismered: "Nem emlékeztetem, nem kutatom, nem zavarom, nem sürgetem, nem várom, nem bántom, nem sajnálom, nem sajnáltatom magam."
Ez nem könnyû, egyáltalán nem az. Amit laza póráznak nevezel, az nagyon nehéz, állandó önfegyelmet és lemondást igényel. És olyan bizalmat, ami messze túlnyúlik a másikon. Persze megfogalmazták ezt egyszerûbben is: a szeretet olyan, mint a higany. Ha kinyújtod a kezed, benne marad, ha összezárod, kiszökik belõle.
A tékozló fiú történetében az apa közömbösnek látszik, amikor elengedi a fiát; és érthetetlen az öröme, amikor az õt is megalázva, kifosztva visszatér. Szeretet nélkül képtelenség elengedni azt, akihez ragaszkodsz, és nehéz befogadni azt, aki megbántott. Amit mi gondolunk szeretetnek, az nem enged el és nem fogad be. A szeretet teljesen más, mint amit képzelünk róla.

"A szeretet minõségét (mértékét) pedig amúgy is embere válogatja."
Nincs kis meg nagy szeretet. Csak van szeretet vagy nincs.
Talán emlékszel a mesére: "szeretlek, mint levesben a sót" "szeretlek, mint a gyémántokat". Végül csak az derült ki, hogy az állítás igaz volt-e vagy sem.

"(A közhely meg uralkodik.) Mindenki tud szeretni, akinek nincs nagyon súlyos defektusa."
Mindenki képes képzelõdni, mindenki képes vágyakozni, mindenki képes szerepet játszani.


"Jézust (és hasonlókat) kivéve nincs ilyen, hogy akihez (el nem engedõen) ragaszkodunk, azt nem tudjuk szeretni. A nem létezõ Jézusért rajongani lehet, de nem nagyon lehet õt igazán szeretni, igazán meg sincs az a kötelék, amit egyébként, az embereknél lazítani szándékozol."
Tökéletesen fogalmaztál: az el nem engedõ szeretet a rajongás.
A rajongás elsõsorban kapni akar, és ezért bármire kész. Tehát ad; egészen addig, amíg reményt lát arra, hogy kapjon is. Ha a reménye elveszett, feltör benne a gyûlölet és bosszúvágy. Az ember ilyenkor ölni tudna.
Amit Jézusról írtál: igazad van. Jézusért könnyû rajongani és nagyon nehéz õt szeretni. Hiszen Istentõl mindenki kapni akar, és ezért a reményért cserében bármire kész. A hívõ szerzõdést köt: õ is igyekszik teljesíteni a szerzõdés feltételeit és ezért cserébe elvárja, hogy a mennyei õrzõ-védõ kft. õrizze és védje. (De nem fogja).
Jézust nehéz szeretni, hiszen messze van; érinthetetlen és érthetetlen. Még amit tudunk róla a szövegekbõl, az is érthetetlen és furcsa. Hozzá közelebb kerülni, õt megérteni talán akkor lehet, ha kicsit átéled a sorsát magadban. Azt mondta, minden kiszolgáltatott ember tulajdonképpen õ. Jézus sorsa a kiszolgáltatottság. Ha ezt átéled, kicsit közelebb kerülsz hozzá.


"Gyûlölet alatt a gyûlölet értendõ, ami egy fokkal rosszabb is, mint a közönséges megvetés (vagy lekezelés). Aki gyûlöli a családját és a maga életét e világon, az nyilvánvalóan elveti és megveti is. Ezért írhattam teljesen jogosan megvetést."
Amit megvetsz, azt nem veszed komolyan, nem tiszteled. Arról nem gondolod, hogy neked árthat, nem gondolod, hogy számodra veszélyes. Így cselekszenek az ostoba függõk, akik mindig csak egy pohárral akarnak inni, végül merevrészegen fekszenek az árokban; akik csak öt percet akarnak netezni, aztán abból egész éjszaka lesz; akik csak kipróbálják a legújabb szerencsejátékot, aztán a vonat elé vetik magukat.
Semmilyen kötõdésnek az erejét nem szabad lebecsülni. A családhoz való kötõdés pedig az egyik legtermészetesebb és legerõsebb kötelék (lehet). Csakhogy az ilyen függõségszerû kapcsolat fontosabbá válik bárminél, minden ennek rendelõdik alá, minden ehhez igazodik és a személyiséget amortizálja. Az ember önmagával sem törõdik, mindent elhanyagol, csakhogy a függõségét kiszolgálhassa. Mert persze nem õ uralkodik a függõségén, hanem az uralkodik rajta. És ez a függõség lehet akár a család is. Ha ezt nem hiszed, gondolj a Psycho c. filmre. Még a családtól való függõség is szétmarhatja az emberi személyiséget. És nagyon sokan függõk, nagyon sokan rendelik alá magukat a családnak. Õk a családfüggõk, akik minden kompromisszumra készek, minden áldozatra hajlandók; minél rosszabbul érzik ettõl magukat, annál jobban igyekeznek. Az ilyenek valójában gyûlölik a családjukat, csak ezt nem merik bevallani. Ki nem gyûlölné azt, ami koncként lóg a nyakán vagy ami "prostiként" elégíti ki?


"Egyébként Jézus sokakat egyenesen a pokolba, a külsõ sötétségre utasít. Ez a megvetés legfelsõ foka."
Nem. Ami Isten önkényes döntésének, büntetésének látszik, az sohasem önkényes; akkor is bekövetkezne, ha Istenrõl azt tételezzük, hogy nem is létezik. Pl. amikor Dávid paráználkodott Bethsabéval, az "önkényes büntetés" négy gyermekének a halála volt. Csakhogy a történetekbõl, amik a gyermekei halálát leírják, világos, hogy ezek Bethsabé nélkül is bekövetkeztek volna. Akkor is bekövetkeznek, ha Isten nem is létezik. Szóval a "büntetés" valójában csak annyi volt, hogy nem történt semmi beavatkozás; az események mentek a maguk útján.
Tehát a külsõ sötétség "önkényes büntetése" csak annyi, hogy szabadon mehet, nem lesz visszatartva. Senki sincs visszatartva. Mindenki oda megy, ahová akar.
Isten senkit se helyez gyámság alá. Aki keresi õt, azért nem, hogy megtanuljon önállóan létezni; aki nem keresi, azt pedig azért nem, mert nincs kényszer. Ezért a földi életben mindenkivel minden megtörténhet, bûnhõdhet az istenfélõ és örülhet a gonosz. Amikor a teste elveszik, ott találja magát, ahová a lelke kötõdött.

"Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem, mondja . (Akik meg nem mennek hozzá...)"
Lám, itt a magyarázat.

"A kereszténységben általánosan benne van a világi élet megvetése, hiszen a mennyországgal kecsegtet. A rossz, a zsarnokság, a szolgalét elviselését a beígért túlvilági kárpótlás teszi elfogadhatóvá. Az e világon tûrt elnyomásért, igazságtalanságokért, minden szenvedésedért majd odaát nyered el a jutalmad. Az újszövetséghez, ill. Pálnak a szolgaságról vallott nézeteihez remekül passzol Marx véleménye."
Ez igaz. Viszont jutalom az is, ha itt megtanulod a lelki szabadságot, amit nem tanulnál meg, ha nem lennél kénytelen. Másrészt a zsarnokok ellen lázadók maguk is zsarnokok. Tehát általában minden ember zsarnok.
Különben meg ezt jól kell érteni, hiszen Jézus rókának nevezte Heródest és fütyült a kérésére; Pál dühödten kikérte magának, amikor a szanhedrinben megpofozták. Vagyis a zsarnokság elviselése nem a gerinc, az autonómia elveszítését jelenti, nem csúszómászó szolgalelkûséget; inkább csak közönyös távolmaradást.

"Az ószövetség (és ezáltal a biblia) judeo (judaista, zsidó) és keresztény is, legalább ennyit látnod kellene."
Ez két különbözõ világvallás (ún. ábrahámita vagy monoteista, vagy kinyilatkoztatásra épülõ, akárcsak az iszlám); pont annyira egyek, mintha a judeo-iszlám. Sõt: a júdaizmus sokkal közelebb áll az iszlámhoz, mint a kereszténységhez.

"Keress rá a judeo-keresztény és judeo-christian kifejezésekre, és esetleg a Hit Gyülekezete egyházra."
http://videa.hu/videok/tudomany-technika/a-hit-gyulekezete-es-requiemek-babilon-eloadas-fizika-fs7LrqrFOzLlLUXN

"Például hol ebben a végtelen szeretet
Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait, és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. [...]
Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését.
[...] Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre."

Ott, hogy a szeretet nem bájos mosoly, hanem szabadság. Nem függ a másiktól, épp ezért mindig a legjobbat teheti neki, legyen az bármilyen fájdalmas is. Aki függ a másiktól, az nem szabad tõle, épp ezért nem képes/nem meri elengedni; ahhoz, hogy megtartsa magának, a másik füttyére táncol. Mert nem képes magát a másik nélkül meghatározni, szüksége van rá, ki van szolgáltatva, tehát kedvez neki akkor is, amikor az nem helyes, nem jó; akkor is egyetért vele, amikor valójában nem ért egyet; tompítja a mondandóját, nehogy a másikat megbántsa; és nem szól a másiknak még akkor sem, ha tudja, hogy a másik önpusztító, önveszélyes módon cselekszik. De hallgat, mert fél a másikat magára haragítani. Ezt nevezik az emberek "szeretetnek". De ez csak a másikon való lógás. A példabeszédek így fejezi ki: "Jószándékból valók a barátságos embertõl vett sebek; és temérdek a gyûlölõnek csókja." vagy: "A ki megtartóztatja az õ vesszejét, gyûlöli az õ fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi õt fenyítékkel." vagyis: amit általában szeretetnek neveznek az emberek, azt az írás egyenesen gyûlöletnek nevezi, aminek csak egyetlen célja van: a vámpírkodás. Ráakaszkodni a másikra, élõsködni belõle, kiszívni az erejét. (És azért, hogy a célszemély megtûrjön, folyvást hízelegni neki).Jézus egy kvarknyit se hízelgett senkinek, mert nem ahhoz szabta a mondandóját, hogy számára milyen következményekkel jár, hanem hogy akihez szól, mi válik a leginkább javára. És ha az ostorként csattant, akkor azt mondta és kész.