Wagner: Az istenek alkonya
Mûvészetek Palotája, 2016. június 19.

Az idei termésbõl Az istenek alkonyát szüreteltem le, ami kicsit zanzásított-tömörített Ring-összefoglaló, a "gyengébbek" kedvéért Wagner még egyszer szánkba és fülünkbe rágja a komplett históriát, a gyûrû útját és meséjét bölcsõtõl a sír széléig, hogy aztán a záró darabban a sírba taszítsa avagy a menny(ek)be emelje dicsõ és dicstelen hõsnõit és hõseit. A szereplõk sorsa egytõl egyig bevégeztetik, egyedül Alberich kilétét és hollétét nem merném megtippelni. (Aki tudja, ossza meg velem, elõre is köszönöm.)
Így, "visszafelé" = egymagában, a többi nélkül nézve-hallgatva is roppant érdekes mulatság a Götterdämmerung, kicsit olyan mint amikor az ember egy krimit a végén kezd és a megfejtés ismeretében olvassa el a regényt. Már láttuk, hallottuk az itt csak elmesélt elõzményeket, ismerõsek a Leitmotiv(um)ok, aztán egyszer csak egy földhözragadt családi perpatvar kellõs közepén találjuk magunkat. Persze a családi perpatvar is csak csel, Alberich utolsó próbálkozása a gyûrû, a Kincs visszaszerzésére, egy nehezen követhetõ ki-kicsoda, ki kinek látszik, ki mit ért félre, ki kit (nem) csalt meg történetbe ágyazva, a 2. felvonás pedig a szó igazi értelmében: opera. Féltékenység, bosszúvágy, leleplezés, számonkérés, (hamis?) eskü, mutatós kórusjelenet (Magyar Rádió Énekkara karig.: Pad Zoltán, Budapesti Stúdió Kórus karig.: Strausz Kálmán): megannyi klasszikus operai kellék.

Hartmut Schörghofer pesti Ringje, a Parsifal mellett a MüPa Wagner-folyamának talán legsikerültebb (négy) darabja, sokan sokszor méltatták már, magam is csatlakozom a méltatókhoz. Ha egy szóval (kettõvel) kell leírni: érthetõ, korszerû.

Evelyn Herlitzius szárnyaló és felséges Brünnhilde, mindvégig gyõzi erõvel, játékkal, hogy aztán a záróénekben feltegye a koronát a mûre...és saját fejére. Christian Franz (Siegfried) régi ismerõsünk, strapabíró és elnyûhetetlen tenorja a fesztiválnak, meg kell becsülni az ilyen stabil mûvészeket, a tenor(hiány)szakmában különösen. Új beálló Rúni Brattaberg (Hagen), õ az egzotikus Feroer-szigetekrõl érkezett, hogy a fõgonosz, valójában maga is áldozat-Gibichungot elénekelje-eljátssza. Az elõd-Hagenek: Rydl vagy Halfvarson neve nekünk ismerõsebben cseng, de Brattaberg is kellõen súlyos formátum és 1-2 magas állást leszámítva vivõerõs hangja is kellõen átszól. Oliver Zwarg is észrevéteti magát Gunther lúzer-szerepében és kellemes meglepetés Pasztircsák Polina Gutruneja, "ráadásképpen" Fodor Gabriella (Wellgunde) és Kálnay Zsófia (Flosshilde) oldalán, Woglindét is szépen elénekli. A nagy Oskar Hillebrandt, aki kamaraénekes és már 70 is elmúlt, rövid szólamában még egyszer emlékeztet arra, hogy Alberich a Ring egyik fõ kulcsa a Walhallához, mindenhez. A még nagyobb Waltraud Meier (Waltraute) pedig walkürként robog be és elbeszélése után királynõként robog(ott) ki a színpadról. (Rossz nyelvek szerint egyenesen a repülõtérre: az 1. felvonás végi tapsrendre sem jött ki már.) A Nornák közül Gál Erika tetszett a legjobban, Németh Judit ezúttal halványabb volt, miként Wierdl Esztert sem éreztem átütõnek a fárasztó, ám dramaturgiailag fontos nyitójelenetben.

Az elõadás, a Ring, a teljes Wagner-folyam lelke, esze, szíve és persze vezénylõ keze: Fischer Ádám. Igényessége, értelme, zenei irányítása és mindaz, amit ezen képességek birtokában létrehoz: felbecsülhetetlen, maradandó érték. A Rádiózenekar immár évtizede neki köszönhetõen állt be a számára korábban ismeretlen szerepkörbe, zenedráma-monstrumok sorozatos (és szezonvégi!) elõadására és minden dicséretet megérdemelnek mint a produkció(k) láthatatlan oszlopai.

A zenedráma egyik csúcspontja szerintem Waltraute elbeszélése volt. Ilyen mély drámaisággal énekelni, elõadni ezt - talán még nem is hallottam.

Remek volt! Az énekesek sziporkáztak, Fischer Ádám pedig olyan árnyalt dinamikát diktált, hogy kirázott a hideg!