Dramaturg Sipos Tamás, operatõr Bornyi Gyula, rendezte Szõnyi G. Sándor. Szereplõk: Az író - Mensáros László, Mama - Sulyok Mária, Vitok Pál tisztviselõ - Harsányi Gábor, Cserepes Margit - Csomós Mari, Egri Zoltán - Koncz Gábor, Cserepes István - Bessenyei Ferenc, Horváth úr - Tomanek Nándor.

(Az akkori) Magyar Nemzetben Lõcsei Gabriella írt kritikát a tévéfilmrõl, részletek:
"Cserepes Margit házassága jó házasság" - mondja Vitok Pál, a tisztakezû, noha tudja, hogy nem az. A Cserepes Margit házassága jó dráma - mondja a kritikus, noha tudja, nem is igazán dráma, és nem is a szép és kacér munkáslány drámája, hanem az alkotó munka gyötrelmeinek színpadi megjelenítése. A mûvészi teremtés pokoljárásának története három felvonásban, amelynek jelen esetben egy írói mûhely a színhelye; de némi absztrakció árán korunk bármely elkötelezett alkotómûvészére is érvényes dilemmák és igazságok is kihámozhatok Fejes Endre írásából...
A televízió talán még a színháznál is nehezebben viseli el a hazugságot, kinagyítja és leleplezi azt az elhangzás pillanatában. Jól tudta ezt a Fejes Endre színmûvébõl tévéjátékot készítõ rendezõ: Szõnyi G. Sándor. Felismerte, ha ezt az ízig-vérig színpadra alkalmas és alkalmazott írást a televíziós film mûfaji követelményei szerint húzza-bõvíti-kerekíti, leglényegesebb igazságait hagyja elkallódni a hatás iramában, és akarat mondandóknak. A dráma írójához hasonló tisztelettel, a tények és a lehetõségek iránt a filmtörténetben sokszor elátkozott és maradinak ítélt módszerhez nyúlt: úgy pergette le filmjét, mint egy színházi közvetítést. Szinte jelentéktelen, apró kihagyásokkal következtek rendre egymás után a dráma jelenetei három »felvonásban«, kétszer ötperces szünettel, mint egy igazi színházi elõadáson. Vájó András díszletterve - az író lakása - színházi játéktérnek is alkalmas lehetne, amelyben mindig csak egy szemszögbõl láttuk jönni-menni, cselekedni a szereplõket. Mégsem volt egyetlen pillanatig sem az az illúziója a közönségnek, hogy színházi nézõtéren ül. Bornyi Gyula operatõr képei ugyanis percrõl percre cáfolták a színházi közvetítés attitûdjét - és minden bizonnyal a rendezõvel egyetértésben fogalmazott így. Aligha volt és van magyar film, amelyben ennyi közelkép látható, az egész látósíkot átfogó arcok, szemek, cigarettával bíbelõdõ kezek, dühtõl, fájdalomtól, keserûségtõl keskenyre szorított ajkak. Ebben a filmben minden fontos gondolatot, eszmét és téveszmét kinagyított felvételek húztak alá, kérdõjelezték meg vagy fordítottak a visszájára. A színházi elõadások effajta közlési móddal soha nem élhetnek, a televíziós színházi esték pedig mindig adósok maradnak vele.
A rendezõ és az operatõr televíziós filmmûvészetünkben méltán újszerûnek nevezhetõ koncepcióját okosan válogatott társszerzõkként segítették a film szereplõi: Mensáros László, Sulyok Mária, Csomós Mari, Drahota Andrea, Harsányi Gábor, Koncz Gábor, Tomanek Nándor és Bessenyei Ferenc. Sulyok Mária bámulatba ejtõn gyors metamorfózisai - amint egyazon öltözékben alakította az ötletet adó kopott takarítónõt, az író múzsája mamát és a dráma mamáját, a lázadozó, öreg proletárasszonyt - jól tanúsítják, hogy azt a tévéfilmstílust, színháznak és filmnek azt az ügyes ötvözését, amelyre ez a film szerencsésen rátalált, csak a színházi színjátszás magasiskoláját kijárt színészekkel lehet megvalósítani."

A Film Színház Muzsika 1974/9. számából részlet, Vámos Miklós Heti jegyzete:
"...Fejes felkavaró drámája idegen mûfajba került: színpad helyett a képernyõre. Szinte egyetlen szó változás nélkül. Mondhatnók, hogy a kitûnõ rendezõ, Szõnyi G. Sándor és a Fejes-mûveket méltán szeretõ dramaturg, Sípos Tamás mûvészi alázata ez, azonkívül, hogy a színpadi megjelenítés méltatlan és fonák hiányáért elégtételt akarnak szolgáltatni egy nagy drámának. S ez igaz is volna. De a képernyõn már más törvények érvényesülnek, mint a színpadon, ahol nincsenek premier-plánok, hiszen az egész szín premier-plánban van. El nem fogadhatjuk, hogy a Cserepes Margit házassága nem színpadon szólalt meg, de ha már nem a »saját pályáján« játsszák, hát a más pálya törvényei szerint kellett volna megvalósítani. Pedig Szõnyi G. Sándor megint csak remek atmoszférát teremt, Bornyi Gyula fényképezésének és az egyetlen színházban össze nem hozható nagyszerû színészegyüttesnek az ihletett, mesteri irányításával premier-plánokból, lélektani tanulmányokból, finom megoldásokból állítja össze a három részt, de az a bizonyos idegen pálya az elsõ részben kivált érvényesíti saját törvényeit. Ami a színpadon egy jó rendezésben sûrû dráma, telített lehetne, a képernyõn bizony kissé hosszadalmas, s nem is mindig pontosan követhetõ."