A totálisan abszurd film agyszerrű szinészi alakításokkal és ok poénnal, de nem áll ssze.

Azt hittem, hogy a képlopás történetét dolgozza fel, krimi-vígjáték, jó kis 80 perc lesz.
Hát nem.... Kb, a feléig jutottam, mire beláttam, hogy a képlopás itt valami háttértörténet, amit azért raktak a filmbe, mert másképp a kutya sem nézné meg. Ez valami abszurd sztori. De nem krimi és nem is igazán vígjáték. Igaz, nem is néztem tovább, mert már-már fizikai fájdalmat okozott a film.
A dramaturgot pedig szerintem megfenyegették, hogy ha bele mer szólni a párbeszédekbe, akkor kinyírják a macskáját. Vagy nem tudom.... Szörnyű, szörnyű.

Képvadászok

Hegyi Gyula



Két elsõfilm után közös második filmmel jelentkeztek a Szurdi-testvérek, Szurdi András és Szurdi Miklós: s a Képvadászok bemutatója alkalmából érdemesnek látszik röviden visszatekinteni a rendezõ-testvérpár elõzõ munkáira is. Szurdi András Transzportja az elsõ világháború közegébe helyezve vizsgálta a zárt rendszerben mûködõ elnyomás mechanizmusát, a külsõ erõknek való kiszolgáltatottság és a szakértelmiségi humanizmus konfliktusát – jó színészvezetéssel és erõteljes atmoszférateremtõ készséggel. Szurdi Miklós filmje, a Hatásvadászok hálás és népszerû közegben, a színpadi kulisszák mögötti világban villantotta fel a vidéki mûvészértelmiség és a kulturális politika csatározásait, a kisvárosi színházi élet keserédes civódásait, elérzékenyüléseit, egész esendõségét. A terep pontos ismerete, a tudatosság és az érzékenység jó aránya látványos és megérdemelten sikeres filmet eredményezett. A közös folytatás most került a mozikba.

A Képvadászok megkerülhetetlen jellegzetessége az a dramaturgiai csapda, melyet a rendezõk a krimi vizuális eszközein felnõtt közönségnek, netán magamfajta kritikusoknak is állítottak – de amelybe, erõs a gyanúm, végül valamiképp maguk is beleakadtak. A film az emlékezetes budapesti képrablás imitációjával indul, hogy aztán nagyon gyorsan nyilvánvaló legyen: mindenrõl inkább szól, mintsem a gyermeteg provincializmussal „az évszázad bûnügyének” nevezett mûkincslopásról. A lakás és az értelmes hivatás nélkül kallódó harminc-negyven közti értelmiségiek kényszerû infantilizmusa, a férjeiktõl szenvedõ és a férjeket hajszoló nõk mindennapi gyûrõdése, a lepusztult mellékutcákban bonyolódó hétköznapi élet megannyi megszokott képtelensége van olyan abszurd és figyelemreméltó, mint az olasz „koprodukcióban” megvalósított nevezetes bûntény: ezt készséggel elhiszem a Szurdi-testvéreknek. Szellemes és rokonszenves az ötlet, amellyel a krimibe illõ nyitány után saját életünk abszurditásaira közelítenek, s kiváló karakterek egész sora teszi hitelessé a mindennapok szomorkás-groteszk anticsodáit. A tanár komponista, akinek nincs zongorája: s mire mégis hozzájutna, rájön, hogy már el is felejtett zongorázni. A feleség, aki semmit sem kíván jobban, minthogy egymással olyan jó viszonyban levõ volt és jelenlegi férje egy kicsit összeverekedjen már. A zenetanár, aki általános iskolában kénytelen tanítani, de fizikailag is szenved egy-egy rossz hang hallatán; a képkeretezõ, aki nem tud képet keretezni; a tanárnõ, aki savanyú kiszolgáltatottságában gyûlöletre lobban, ha egy férfikolléga „külsõ nõvel” is szóbaáll. Itt és most, alig egy kõhajításnyira a rablás révén nevezetessé vált Szépmûvészeti Múzeum épületétõl, ilyenek vagyunk, ilyen abszurditásokban élünk.

Nem értem viszont, hogy ha a Szurdi-testvéreknek annyi mondanivalójuk és ötletük volt mindennapjaink képtelenségeirõl, miért váltanak vissza idõrõl idõre a krimi közegébe, miért kevernek a történetbe egy titokzatosnak szánt idegen nõt, s miért kettõzik meg magukat a férfi fõszereplõket is? A két „férjtárs”, a lakástalan-zongorát hajszoló exférj (Hollósi Frigyes) és tornatanár barátja-utódja (Gáspár Sándor) iskolai és családi zûrzavaraival, tétova jószándékával és örökös kudarcaival egyetemben nagyszerû páros, s még az is jól megoldott, ahogy egy komoly bûnügybe véletlenül belecsöppenve úgy téblábolnak a bonyodalmak között, hogy velük általában zavaros dolgok történnek. Az életkorban hozzájuk hasonló, szintén áttekinthetetlen bonyodalmak közt sodródó „profi” rablópárról (Andorai Péter és Kern András kettõse) viszont nem sikerül semmi közelebbit megtudnunk, az õ jeleneteiket inkább csak az utánérzés jellemzi. Az abszurditás is csak konkrét elemekbõl épülhet fel: a Képvadászok ott siklik félre, ott esik bele saját csapdájába, ahol átgondolt háttér, pontosan végiggondolt összefüggések nélkül játszik a titokzatossággal, a mégiscsak krimibõl kölcsönzött fordulatokkal. Mintha csak a képrablók bosszúja fogott volna ki a filmen: nem engedi teljesen megszabadulni a történetet az ilyesfajta kényelmes segédeszközöktõl sem.

Nagyszerû viszont a mindennapi abszurditásaink és a vélt krimiizgalmak helyszínéül egyaránt szolgáló nagyváros, Budapest szívbemarkolóan közönséges és imádnivalóan fantasztikus világának hiteles érzékeltetése. A Képvadászoknak alighanem Budapest az igazi fõszereplõje – persze, nem az anziksz-kártyák turistafogó díszleteit értve „Budapesten”. A Petõfi Sándor utcai, Gerlóczy-féle „fél-Bauhaus-os” bérház szétmálló passzázsrendszere, a Gozsdu-udvar slum-ízû lepusztultsága, a rossz mellékutcába álmodott „new wave”-es presszó szomorú hivalkodása, az aluljárók, vásárcsarnokok kongó és mégis fülledt térélménye az elmaradhatatlan neoncsövekkel együtt jellegzetes és emlékezetes atmoszférát áraszt. Ez az a világ, amelyben láthatóan otthon érzik magukat a Szurdi testvérek is, amelyrõl legsajátabb képsoraikban szólnak: ez a Budapest mindennapi abszurditásaink otthona, ismerve ismeretlen közege.

Lám csak, még a Raffaello-kép is visszaérkezett ide: hogyne kívánkozna hát örökösen vissza az, aki itt született?

Korábban türelmesen leültem és végignéztem. Hát nem is tudom, én inkább egy gyenge közepeset adnék. Szokásos magyar befejezése van a filmnek, aminek semmi értelme és csak felidegesít.

Meglepõen jó magyar film. Miért nem hallottam én errõl ?