ma a Google is megemlékezik Steve Biko születésének 70. évfordulójáról
Peter Gabriel - Biko https://www.youtube.com/watch?v=luVpsM3YAgw
http://afrolexikon.blogspot.hu/2015/01/ki-volt-steve-biko.html

és azt megtanultad-e hogy még mindig van aparthaid dél-afrikában:
https://www.youtube.com/watch?v=e5jJSjpztmA

törölnéd a másként gondolkodókat, mint sztálin elvtárs? mint hitler?
mi abban a hsz-ben a fehér szupremácia? az a tény, hogy fehér uralom alatt van közbiztonság, feketék alatt meg a világ legrosszabb közbiztonságú országa?
az rasszizmus? vagy tény?

Egyetértek. Szerintem se kell hozzá történészi diploma, hogy erre valaki rájöjjön.
Azon meg mindig megdöbbenek, ha valaki itt a fórumon a hozzászólásokból akar valamit megtanulni, amire annak idején rengeteg ideje lehetett. Már ha járt iskolába egyáltalán.

Az sosem baj. Van ahol meg - sajnos - nagyon is kevés. Látva az eredményeket.

Amit írtál, az igaz, szörnyû dolgok történnek Dél-Afrikában manapság is. Az, hogy most gondok vannak, nem lehet csak jelen problémája, ez következménye a korábbi eseményeknek is. Én nem azt mondom, hogy ez teljesen a fehér ember felelõssége, de részben igen, hatással vagyunk egymásra és ez felelõsséggel jár, akár el akarjuk fogadni, akár nem. Ha emberekre ráerõszakolnak dolgokat, pl. gazdasági, politikai elveket, (még ha részben jó is), ha embereket megaláznak, elnyomnak, annak nyoma marad, nem csak abban az emberben, aki elszenvedte, hanem a gyerekében, az unokájában, a társadalomban. (Gacsatnak is:) Gazdaságilag jó helyzetben volt, de a fehérek kezében volt a hatalom, a 1940-es évektõl olyan törvényeket hoztak, amik háttérbe szorították a feketéket. A rendszerváltás után pedig a fehérek egy jó része elment, a szakképzetlen feketék maradtak. Ezek után azt várjuk, hogy egy csapásra rendbe jöjjön a társadalmuk, az lenne a tündérmese. (Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy örülünk, mert itthon rend van, csak azt kéne hozzátenni, hogy most (!), mert Európa történelmében is vannak csúnya foltok.)

A szereplõk , a rendezõ és a téma miatt leültem ( persze felvételrõl, az éjszakai vetïtés után pár nappal ) megnézni. Az elsõ egyharmadnál majd' kikapcsoltam... De mégsem ! Valahogy elkezdett hatni a film , a végén még izgalmasnak is mondanám. Mit ad Isten, rákerestem a neten a személyekre, a történetre . Tehát hatott afilm ! Aztán , mint egy újszülött , rácsodálkoztam arra , amiért egyáltalán megnéztem : Attenborough mester a rendezõ. Hja kérem ...

gacsat forum társunk valóban nagyon hosszúra sikeredett, de érdemes rászánni az idõt és a fáradtságot, mert rengeteg újdonságot lehet megtudni róla a Rhodésiát és Dél-Afrikát sújtó jelenlegi állapotokról.

Arról számos helyen lehetett olvasni eddig is, hogy az elmúlt 20 év alatt,a négerek hatalom átvétele óta milyen drámai helyzet alakult ki ezekben az egykor gazdaságilag virágzó, jó közbiztonsggal rendelkezõ országokból. Rhodésiából az ottani fehér lakosság gyakorlatilag már teljes mértékben elmenekült fõleg Új-Zélandra, Dél-Afrikában is ez a folyamat várgató. Korábban a Duna TV-n volt is egy film a rhodésiai fehérek tarthatatlan helyzetérõl (annak fel is vettem DVD-re ezt a filmet, elõbb-utóbb kikeresem és megosztom itt is a film címét).

Tetszik, nem tetszik, de bõ 20 év után mindkét egykori virágzó és gazdag dél-afrikai ország esetében ki kell jelenteni, hogy a feketék hatalomátvétele és a liberalizmus teljes csõdöt vallott (ahogy a liberalizmus a világon eddig sehol sem hozott eredményt).

A film valóban megtörtént eseményeket mutat be Donald Woods újságíró beszámolója alapján, ami tudomásom szerint meg is jelent könyv formában. Létezõ személy volt, rá lehet keresni a neten. A meneküléses-üldözéses rész lehet hogy ki lett színezve, a filmezés is jórészt üzleti alapon álló vállakozás, de ezt nem vetem a készítõk szemére.

Steve Biko élete és halála megrázóan és nagyon hitelesen van ábrázolva. Ez is Donald Woods-nak köszönhetõ, aki személyes barátságba került Biko-val egy feketéket elnyomó országban. Ennek veszélyeit el lehet képzelnie annak is aki nem élt akkor és soha nem járt ilyen helyen.

A film végén olvasható egy hosszú (de nem teljes) névsora azoknak feketéknek, akik a dél-afrikai rendõrség õrizetében 'baleset vagy váratlan fellépõ betegség' következtében hunytak el a fogdákban. Ezek egyike volt Steve Biko.

Lehet, hogy egyszer én is végig fogom olvasni. Csak nem itt a fórumban.
Számos helyen fent van neten, s valahogy sokkal emészthetõbb formátumban.

SPOILER-t tartalmazhat.
Vicces, mert számomra akkor vált élvezhetõvé, nézhetõvé a film, amikor Biko meghalt. - Meghalt? Na számomra pont ez nem volt teljesen világos. Egyrészt a holttest nagyon hasonlított, de számomra mégis kissé furcsa volt.
Na meg a vége... Azok csak visszaemlékezések voltak? -

Értékelni, pontozni most nem tudnám a filmet; ahhoz elejétõl végéig látnom kellene.
Amikor rákapcsoltam, azt hittem, hogy egy dokumentumfilmet, vagy olyasmit látok; mert egy fekete ember nyomatta a magáét. Majdnem átkapcsoltam másra. Aztán elolvastam az itteni leírást. Ismerõsnek tûnt, s gondoltam, adok neki egy esélyt.

Viszont nekem valami nagyon furcsa volt. Általában filmek esetében nem szoktam ragaszkodni a valósághûséghez. Az leginkább inkább a dokumentumfilmek feladata.
Azonban ha nem tévedek, ez a film többé-kevésbé valós események alapján készült.
S addig OK, hogy az a terv, hogy szilveszterkor kell átszökni, mert akkor gyérebb a felügyelet. Na meg pap személyazonossági kell, jah. Na de...
Egyszerûen nehéz elhinni, hogy valakinek sorozatosan ekkora mákja van. Egyfolytában rossz a telex. Nem rabolják el "fekete terroristák". - Valaki hiányolt valami ilyesmit a filmrõl. Hát volt szó róla, igaz, csak érintõlegesen. - Na meg amikor felszálltak a kis repülõvel; azt vártam, hogy mikor durrantanak a fenekükbe egy rakétát, vagy legalább kísérlik meg.
S semmi. Csak rendezõi ijesztgetések voltak, s mindenki készséges volt.

Félreértés ne essék, nem ellenük szurkoltam. Jó kis road movie-szerûség lett a végére. Viszont valamiért inkább nevettem rajta, mintsem izgultam volna.

Üdvözletem Mindenkinek!

Nem mindenkinek volt zavaró 'gacsat' hosszú történelmi leírása.
Én például végigolvastam,és szívesen tettem. Örültem neki,mert -lehet szégyen-de keveset tudtam/tudok a témáról,és általában nyitottan reagálok az új ismeretekre. Szóval köszönöm,kedves 'gacsat'!
Lehet,hogy nem egy fórumon kellett volna kifejtenie,de lám,még itt is volt olyan,akinek örömet okozott. Akinek nem,az gondolom átugrotta a kommentjét,hiszen adott rá a lehetõség.
A filmrõl : nekem tetszett,ahogy indult,jónak tûnik. A késõi idõpont miatt nem tudtam végignézni,de videóra vettem,és nagyon várom már,hogy legyen idõm végignézni.

Egy picit a filmmel is így vagyok, bár lehet, hogy ezért megköveztek. Végignéztem. Nem izgultam halálra magam sem a cselekmény, sem a téma, sem más miatt. Elismerve, hogy nagyon fontos a téma (ma is), és akkoriban különösen az volt, és hogy hátborzongató, és igaz történet... mint film, azért nálam nincs a legjobbak közt, Attenborough ide, Washington és Kline oda. Fontos téma, politikai téma, de kicsit úgy voltam vele mint a "nagy" hozzászólással(?) elõttünk, a végére untam. Mondom, mint filmet. Jó film, de nincs a kedvenceim közé írva.

Õõõ, hát igen. Jogos a kérdés, a felvetés.
Én ugyan megpróbáltam végigolvasni, de a felénél feladtam. - Lehet, hogy a filmmel is hasonlóképp fogok járni; pláne hogy lekéstem az elejét, s pláne, hogy most agyilag fáradt vagyok hozzá; viszont ez más kérdés. -
Egyébként nekem az értekezés elején, a cím-szerûségbõl feltûnt, hogy ez egy szóról szóra bemásolt anyag. Hogy az értekezés fórumba másolója megegyezik-e a szerzõjével... Nehezen lenyomozható. Az mindenesetre valamennyire érthetõvé tenné, hogy hogyan került ide ez az értekezés. S valamennyire témába vágónak is tûnt. Viszont szerintem sem itt a helye.
Az egészben csak az a vicces; hogy egy bõ féléves hozzászólás után "rágjuk a csontot", tehát nem biztos, hogy eljut az illetõhöz az üzenet.
Egyébként én is szoktam hosszú fórumhozzászólásokat írni fõleg felindulásból; ha nagyon magával ragad egy film; vagy értelmét látom beszállni egy vitába, vagy esetleg kezdeményezni egyet. S nem kizárt, hogy írtam már hasonló hosszúságú értekezést. De nem jellemzõ. Pont azért, mert abból indulok ki, hogy én sem biztos, hogy elolvasnám.

Egyesek szerint én is grafomán vagyok. Részben foglalkozásom miatt is.
De ENNYIRE, mint Gacsat... nem veszi észre, hogy visszafelé sül el a dolog? Nem olvassa végig senki. Ha tudományos értekezést akarok olvasni, akkor tudományos folyóiratot, könyvet keresek. Ez tévés fórum.
Tehát, egy kérdésem van: MINEK?
Kevesebb több lett volna.

Kedves Gacsat, én veled ellentétben nem szeretem annyira önnön szavaim olvasni - másokét is inkább regény formájában, mint kommentként. Ezért csak az elsõ pár mondatod olvastam el, így arra reflektálok. Nem a jómagam által is megvetett neoliberális nézetek okozta agysorvadás miatt írtam azt, amit írtam, de áruld el, milyen forrásban lehet arra a tényre lelni, hogy a fehérek voltak Fokföld õslakosai?
De tételezzük fel, hogy ebben Neked van igazad, de vajon az Amerikában kiirtott több tízmillió indiánnal mi van? Igazán kíváncsi lennék errõl hogyan vélekedsz.

Dél-Afrika a szétesés útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember, miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül elõször esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan gonoszságában maga alá gyûrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait, népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különbözõ okok miatt akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok, feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történõ megfertõzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétõl azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a mesébõl, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerõszakolni ebbe a mesébe. Ezért a neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül hagyták mûvüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretû emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye, de kínos...
Az elképesztõ brutalitású események pedig futószalagon követték egymást az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád, Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália, Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Errõl a jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye elõtt folyó, mégis agyonhallgatott és eltitkolt eseményrõl szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes csoportok száma, jelentõsége messze itt volt a legnagyobb, az általuk létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk - része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hõse a búr, angol, portugál, német, francia (és kis számban magyar) telepes mezõgazdász, akik kezdetben pionírként, késõbb nagybirtokos farmerként, tömegtermelõként felvirágoztatta ezt a tájat, lehetõvé téve a megélhetést a terület minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is inkább, mivel ennek történelme már befejezõdött, és az itt élt fehér csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott, vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele törzs népesítette be, amikor az elsõ fehér utazók megérkeztek a területre. A legendás Livingstone volt, aki elõször feltérképezte ezt a tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy bizonyos Karl Manch nevû német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe területén levõ aranymezõkre, ami után - mint az várható -, hatalmas betelepülõ hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat betetõzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ elsõ konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury õrgrófja, Robert Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselõi látták el.
A térségben létrejövõ határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelõ Dél-Rhodesia, Salisbury központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelõ Észak Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak megfeleltethetõ Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte õket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minõségû termõföldjei, melyeken mindig bõséggel megtermett a gabona, gyümölcs, dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban mûködõ nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezõgazdasági és ásványkincs exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek, bányászat, ipar született, szó szerint a semmibõl. A feketék és fehérek együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedõ szovjet-kínai nyomás fellazította ezen terület függõségét az anyaországtól, az egységes angol gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az õket sújtó repressziók hatására gyakorlatilag elmenekült a térségbõl. A sokkal jelentõsebb, közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2. világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövõ új államot kezdettõl fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétõl megszûnéséig teljes embargó alatt állt. A fõleg szovjet támogatással kialakuló fekete gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU, és a ndebele fõnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetõk mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az õ létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként hatalomra kerülõ fehérekkel lojális erõk hatalmát az érdekelt nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe került.
A létrejövõ Zimbabwe elsõ miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki 1987-ben az államfõi tisztséget is megszerezte. Az õ egyszemélyi hatalma napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé. Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselõit, akik a 2000-ben elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló üldözések elõl tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de õket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerûtlen, fehérek által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a munkanélküliség, több ezer dollár az egy fõre esõ GDP, Rhodesia volt a térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerû állapotba, amikor is az egy fõre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszûnt, a munkanélküliség 90%-os, az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették, széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdõdött, fõleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat erõltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát. Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista idõkben sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a vezetõ erõ, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dõljön a propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem mezõgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A fegyverek begyûjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára. Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelõtt teljes nemzetközi gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belsõ államalkotó erõt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Késõbb, a képzettségnek, a toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik. Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fõ témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezetõ hatalma, a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élõ fehér populáció helyzetére, kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élõ, mert a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el. Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az elsõ feketékkel a szárazföld belsejébe történõ terjeszkedés során találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az elsõ telepeket a Holland Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási bázisaként, késõbb azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelõhelyek felfedezése után vált jelentõssé. A telepesek legalább kétharmada mindig is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa szinte minden nemzete. Késõbb természetesen az angolok is megjelentek a színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti, fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen megtalálhatók - a terület ellenõrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség egésze. Õk 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevû brit domíniummá gyúrták össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idõk során mind nagyobb befolyásra tettek szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a pártok késõbb egyesültek, és ezzel létrejött a késõbb évtizedekig meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az elsõ világháború elõtt alakult meg az elsõ fekete polgárjogi mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az idõben bontogatta ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettõl az idõszaktól kezdve formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat. Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér, sárga, különbözõ keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek megfelelõ jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket, utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az õ számukra különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az illetõ jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban az idõben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérõ civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés együttmûködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a fejlõdés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha két vagy több csoport fejlõdése és békés együttélése objektív tények okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit Nemzetközösségbõl való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió kísérte, melynek hajtóerõi a kedvezõ nyersanyaghelyzet, az olcsó munkaerõ és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2. világháború után elõbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett, végül az 1970-es évek végétõl gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot egyre több nemzetközi szervezetbõl zárták ki, sõt, számos területen embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentõsen visszaesett, ám az elõtte elért jelentõs eredmények következtében egy ideig még „lendületbõl” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb életminõségen, életszínvonalon.
Boldog békeidõk - videó az 1972-es Johannesburgról
1979-tõl 10 éven át kormányozta az országot az utolsó konzervatív miniszterelnök Pieter Botha, majd 1989-ben került az ország élére a Nemzeti Párt liberális szárnyának vezetõje Willem de Klerk, akinek kormányzása idején sorsdöntõ változások kezdõdtek az ország életében.
Feloldották különbözõ politikai szervezetek (köztük az ANC és a kommunisták) betiltásáról szóló jogszabályokat, és szabadon engedték vezetõiket (köztük Nelson Mandelát). Az apartheid utolsó évtizedében atomhatalommá vált országban az 1980 és 1989 között elõállított hét atombombát 1990 folyamán megsemmisítették, és a gyártóberendezéseket polgári célokra alakították át.
Eltörölték az apartheid alapját képezõ jogszabályokat, megváltoztatták az alkotmányt, kiterjesztették a választójogot mindenkire, végül választásokat írtak ki 1994 áprilisára, melyet 63%-os többséggel az ANC nyert meg, és ezzel a hatalom a feketék kezébe került. Az elnök Nelson Mandela lett, aki de Klerkkel megosztva béke Nobel-díjat kapott. A fehérek többsége azonban de Klerket afféle ottani Károlyi Mihálynak tartja, aki tevékenységével szélesre tárta a kaput a fekete hatalomátvétel elõtt.
Az élet a rendszerváltás következtében jelentõsen megváltozott az országban. A közigazgatási, végrehajtói, erõszakszervezeti kulcspozíciók a feketék kezébe kerültek, aminek következtében a korrupció döbbenetes mértékben megnõtt. A gazdasági kulcspozíciók ekkor még a fehérek kezében maradtak, amivel el tudták kerülni az azonnali katasztrófát, de helyzetük folyamatos romlása azóta is tart, és a gazdaság egyre kisebb szegmenseibe vonulnak vissza folyamatos defenzívájuk során.
A 2000-es évek elejére megjelent egy sohasem volt, lecsúszott, nyomorgó, kiszolgáltatott fehér réteg a társadalom peremén.
Ezzel egyidejûleg létrejött a szintén sosem volt fekete felsõ tízezer, a fekete újgazdagok, a "Black Diamonds" rétege, amely két kézzel szórva a pénzt, habzsolja az édes életet. Ez a csoport hasznos tevékenységet nemigen fejt ki, ellenben kihívó életmódjával feszültséget kelt, és jelentõsen megterheli a társadalmi büdzsét az alsóbb rétegek rovására.
Ezen a videón egy fekete visszakívánja az apartheid-idõket
Egy dolgot feltétlenül elõre kell bocsátani, a rendszerváltással a dél-afrikai statisztikák, és gyakorlatilag minden közérdekû adat teljesen megbízhatatlanná vált. Egyes adatokat kozmetikáznak, más adatokat pedig láthatóan hasracsapásszerûen adnak meg. Senki sem veheti komolyan az állandó 3-5%-os gazdasági növekedésrõl szóló híradásokat, amikor jól látható, durva visszaesés tapasztalható az élet minden területén. Munkanélküliségre rendszeresen 20% alatti adatot adnak meg, de bármilyen közvélemény-kutatás 40% körüli értéket jelez. Hamisítottnak tûnik a HIV-fertõzöttek arányát jelzõ statisztika, valamint minden bûnözésrõl szóló statisztika. Pedig ez utóbbiak a legijesztõbbek, és a leginkább mutatják, hogy mennyire eldurvult a világ ebben az egykor nagyságrendekkel alacsonyabb kriminalisztikájú országban.
Az ENSZ hivatalos (Dél-Afrikától kapott) adatai szerint 15 ezer gyilkosság történik egy évben az országban. A kormány a saját sajtója felé viszont elismeri, hogy ez a szám valójában 31 ezer körül lehet. Ottani kriminalisztikai szakértõk szerint az igazi adat 43-45 ezer között van.
Képzeljük csak el, békeidõben, egy kb. 48 millió lakosú országban, évente meggyilkolnak egy közepes városnyi embert! (Magyarországon az 1848-49-es szabadságharcban 26 ezer honvéd esett el.) És mindehhez hozzáadódik a több százezernyi nemi erõszak és a szintén több százezernyi rablótámadás. Dél-Afrika mindennapjait, a mostanra már minden képzeletet felülmúló erõszak egyszerûen élhetetlenné teszi.
Egy interneten forgó "vicc" szerint a legbiztosabb öngyilkosság, zsebbõl kilógó pénztárcával fehér emberként kisétálni az utcára Johannesburg egyik külvárosában. Aki ezt megteszi, annak 2 perc sincs vissza az életébõl.
Itt elolvasható, hogy milyen biztonsági tanácsai vannak egy magyar utazási irodának Dél-Afrikára nézve.
A fehérek elleni atrocitások száma, és brutalitása évrõl-évre nagyobb méreteket ölt. Hogy hány tíz-, vagy százezer fehér lett gyilkosság áldozata az utóbbi 18 évben, senki sem tudja. A városban élõ tehetõsebb fehérek még tudnak valamiképpen védekezni az agresszióval szemben, magas betonfalakkal és elektromos kerítésekkel védett erõdökbe költözéssel, a szegényebbek pedig zárt közösségeket alakítanak ki, ahol megpróbálják a közösséghez tartozó utcák forgalmát ellenõrizni. Reggel és este szinte padlógázzal kell bejárni a zárt udvarokba, mivel nagyon gyakori, hogy ilyenkor támadnak a lakosokra a bûnözõk, és sokszor felszólítás nélkül tüzelnek.
A vidéken élõ afrikaaner farmerek azonban meglehetõsen védtelenek egy-egy komolyabb támadással szemben. Napjainkra már szinte minden farmot erõdítménnyé alakítottak át és az ott lakók mindegyike, még a kötögetõ nagymamák is, önvédelmi ismereteket sajátítanak el és megtanulják a fegyverek használatát. Nagyobb támadó bandák ellen persze sajnos ez is kevés.
Az ország fehérbõrû polgárai egy rejtett, mindennapos, hadüzenet nélküli háborúban élnek.
A dél-afrikai fehér populáció elvándorlása már a rendszerváltás idején elkezdõdött, napjainkra azonban már tömegessé vált. Egyre többen látják be, hogy itt maradni mindinkább az õrültséggel határos dolog, a politikai viszonyok megváltozása mostanában nem valószínû, tehát nincs mire várni. Az elvándorlás mértékérõl, az elmenekültek és a maradók számáról semmiféle megbízható statisztika sincs. Van, aki azt állítja, hogy már csak pár százezer fehér maradt, van aki szerint csak ennyi ment el, van aki milliókra taksálja az elmenõket. Ebben az ügyben, a már idézett (Voorpost) szakértõk azt valószínûsítik, hogy az egykor kb. 6,1 milliós fehér lakosság száma napjainkra 3,7-3,8 millióra zuhant, és az elvándorlás nagy ütemben folytatódik. Az elvándorlók legfontosabb célországai Ausztrália, Új Zéland és Kanada. Ezen országok tárt karokkal várják a világ legjobban képzett agrárszakemberei közé számító búrokat, de más, akár mûszaki, egészségügyi, vagy egyéb szolgáltató szakmák képviselõit is.
Az elvándorlás mértékével egyenes arányban, egyre nagyobb zavarok keletkeznek a dél-afrikai ellátásban, szolgáltatásokban és a hadseregben is. Komoly orvoshiánnyal küzd az egészségügy, szakemberek hiányában áll a haditengerészet több ágazata és a teljes légierõ is. Egyre nagyobb bajban van a mérnökök számának visszaesése miatt a bányászat és több ásványi anyag kitermelése. A sok farmer elüldözése miatt az egykor hatalmas exportra képes mezõgazdaság ma már importra szorul, a földet a földfoglaló feketék nem tudják hatékonyan megmûvelni.
Az országba irányuló illegális bevándorlás szintén komoly problémák forrása, hiszen melegágya a bûnözésnek. Fõleg a környezõ országokból, Botswanából, Mozambikból, Malawiból és Zimbabwéból tömegesen érkeznek a bevándorlók, akiknek többségét hiába toloncolják vissza, az éhhalál elõl a johannesburgi utcákra és dél-afrikai farmokra menekülnek, ahol bármi áron megszerzik maguknak a napi betevõt. Az újonnan érkezett feketéket rendkívül ellenségesen fogadják a már ott élõ, megélhetésüket féltõ polgárok, súlyos atrocitásokra, sõt nemegyszer valóságos ütközetekre kerül sor közöttük, halottak és sebesültek tucatjaival.
A fekete kormányzati és rendõri szervek szinte teljes egészében szemet hunynak a problémák felett. Az igen alacsony bûnelkövetõi felderítési arányt sokszor semmilyen büntetõeljárás nem követi, vagy ha igen, akkor csak névleges büntetésekkel. A rendõrség bizonyos körzetekbe be sem teszi a lábát, akármi is történjék ott. A farmergyilkosságok legtöbbjénél is mindössze a sajnálkozásukat fejezik ki, és a hátráltató körülményekre hivatkoznak. Egyre egyértelmûbbé válik a fehérek irtása mögött megbúvó hallgatólagos kormányzati cinkosság.
A rendszerváltást követõ években, Mandela elnöksége idején még vigyáztak a látszatra és a megbékítés szándékával léptek fel. (Bár Mandela is lebukott egyszer egy fekete ünnepségen, amikor lesipuskás videósok felvették, mikor a többiekkel együtt elénekelte az "Öld a farmert, öld a búrt" címû kedves kis dalocskájukat, a videón 1:36-tól)
Az õt követõ Mbeki idején, és fõleg mostanában viszont már sokszor a látszatra sem ügyelnek.
Az alábbi videón Jacob Zuma a Dél-Afrikai Köztársaság hivatalban levõ elnöke, aki egy személyben a kormánypárt elnöke is, egy, a búrok kiirtására buzdító dalocskát énekel a kormánypárt tagjaival közösen egy ANC-ünnepségen 2012 januárjában.
Henk van de Graaf, a Voorpost dél-afrikai vezetõje európai látogatásán a következõket mondta:
"Búrnak, azaz afrikai-holland afrikaaner farmernek lenni Dél-Afrikában a világ egyik legveszélyesebb foglalkozása. A gyilkosságok éjjel-nappal folynak oly módon, hogy tucatnyi vagy több száz ANC-s fekete illetve szimpatizáns macsetákkal, tûzfegyverekkel felszerelkezve megrohamozza a búr családok házait, amelyben nemzedékek, néha több száz éve élnek. Ezen valódi paramilitáris csoportok ellen azonban az egyik ismert jogvédõ szervezet sem követel fellépést. Ezek a farmerek, akik egyébként szeretik e csodálatos vidéket, már négyszáz éve itt élnek, régebben, mint Dél-Afrika ma ott élõ népei. Ezért akarják eltörölni az ANC terroristái ezeket a farmokat a földrõl, megmásítani a dél-afrikai történelmet és elûzni az összes maradék fehér telepest: hogy a világ elhiggye, õk nem Egyenlítõi–Afrikából érkezett kései bevándorlók, hanem õslakosai az országnak, ahol azért boldogtalanok, mert a fehérek elvették a fekete országnak a gazdagságát. A feketék nyomorúsága valójában csak nagyobb lett, mióta az ANC kommunista hatalomátvétele megtörtént, a feketék pedig nem lettek azóta sem gazdagabbak, sem boldogabbak. A farmerek meggyilkolása, a farmok elrablása csak a gazdaságok pusztulásához és az ország elsivatagosodásához vezetett, megmutatva, mihez kezdenek a gazdasági hatalommal a feketék"
Filmrészletek farmerek elleni támadásokról:
Az utóbbi pár évben egy tündöklõ csillag tûnt fel az ANC politikai horizontján, Zuma elnök fanatikus támogatója (késõbb ellenzõje) a párt ifjúsági szervezetének vezére, Julius Malema.
Ez a politikai zseninek kikiáltott ifjú reménység hatalmas tömegek támogatását tudhatta maga mögött. Nagy feltûnést keltõ nyilatkozatokat tett a nemzetközi sajtónak, botrányokat keltett, kijelentette, hogy az országban élõ fehérek mind bûnözõk, õ is számtalanszor elénekelte a fehérek kiirtására buzdító slágereket, és mindezért természetesen a haja szála sem görbült.
Ezután viszont tett egy korántsem zseniális politikai nyilatkozatot, melyben követelte a nemesfém és gyémántbányák államosítását. A szóban forgó bányák, Dél-Afrika legértékesebb kincsei, már a 2. búr háború után részben cionista kézbe kerültek, és hogy, hogy nem, az 1994-es rendszerváltás után vált teljes körûvé tulajdonlásuk. Ez a bohókás ifjú ebbe a darázsfészekbe tette bele fekete tenyerét. Mondanom sem kell, hogy az ilyen dolgokat senki sem úszhatja meg szárazon, az ifjú zseni ellen - természetesen más ürüggyel - már fegyelmi eljárást indítottak, és ki is fogják zárni az ANC-bõl, nem õ lesz Dél-Afrika következõ elnöke. Ugye, még a zsenik is tudnak csacskaságokat csinálni...
Visszatérve a közbiztonság helyzetére, a pletykák szerint a nagyvárosokban 30-50 dollárért lehet felfogadni bérgyilkost "egyszeri munkára", míg a "nagyobb projektekhez" (például fehér farmok megtámadásához) szükséges "alakulat" (banda) díja 300-400 dollár körül mozog. A fegyvereket õk hozzák magukkal, a lõszer költsége is a felfogadottakat terheli. Ahogy mondani szokás: nem túl drága az emberélet arrafelé.
A mai Dél-Afrikában annak esélye, hogy egy gyermek megtanul írni-olvasni, már csekélyebb, mint azé, hogy megerõszakolják 18 éves kora elõtt. A HIV-fertõzöttek száma az egykori 25%-ról 30% fölé kúszott, és riasztó méretekben jelentkezett az új népbetegség, a TBC, ami állítólag kiválóan megfér a HIV-vel. A populáció egy jelentõs része mindkettõt hordozza.
Egyre elterjedtebbekké válnak a fekete lakosság körében az olyan - állítólag erõsen toxikus - csodaszerek, melynek következtében a fekete bõr sokkal világosabbá válik, és ki is simul. Vajon miért akarnak hasonlítani az általuk megvetett, pusztulásra ítélt fehér kisebbségre?
Sem hely, sem idõ nincs részletesen leírni a "rendszerváltás" óta visszatért babonás borzalmakat, a sámánizmust, a gyermek- és nõcsonkításokat, a rituális gyermekgyilkosságokat és erõszakot, és számtalan más erõszakba torkolló babonás hiedelmet. A 21. századból a 19. és 20. kihagyásával irány a középkor. Ez folyik napjainkban ebben a rendkívül korszerû társadalomban.
Lassan mindenki elõtt nyilvánvalóvá kell, hogy váljon, hová vezetnek ezek a folyamatok. Nagyjából oda, ahova az írás elején említett Rhodesia-Zimbabwe útja vezetett, a nemzeti tragédiához. Csak egy ilyen országot, egy ilyen hatalmas és fejlett gazdaságot egy kicsit tovább tart lerombolni. De sajnos a legjobb úton haladnak ebbe az irányba. Az ország már élelmiszer-importra szorul, a közmûszolgáltatások már akadoznak, az infrastruktúra és a természeti környezet szétverése már javában folyik. De lehet, hogy a leírhatatlan mértékû bûnözés minden mást megelõzve, egymaga felbomlasztja ezt a társadalmat. Reméljük, nem így történik.
A fehérek faji alapon történõ kiirtása pedig lankadatlanul folyik tovább.
Addig, amíg a neoliberális dominancia miatt még foglalkozni sem hajlandó a világ ezzel a kérdéssel, amíg létezõ problémának sem ismerik el a dolgot, addig esélye sincs a térségnek nemhogy megoldást, de még megnyugvást sem találnia.
Tulajdonképpen egy nép haláltusájának drámáját látjuk. Színesben, szélesvásznon. Egy népét, amely megszenvedett a földért amelyen él, illetve élt. Egy népét, amely egy önálló és magas szintû kultúrát hozott létre a világnak egy Európától távol esõ szegletén.
Egy népét, amely minden kedvezõtlen körülménnyel, és minden természeti csapással szembe tudott szállni, minden nehézséget le tudott gyõzni. Egy dolgot nem bírt leküzdeni: saját fajtája hátbatámadását.
Szinte senki sem meri felemelni a szavát értük. Saját anyaországuk, Hollandia a neoliberális idiotizmus csapdájában vergõdve elutasítja a segítségnyújtást, tagadva az üldöztetés tényét. Megtagadva a legapróbb segítséget is saját egykori fiaitól és leányaitól!
Végtelenül szomorú látni, hogy a nemzeti összetartozás kötelékét széttépheti, sárba tiporhatja a politikai korrektség szégyenletes gyávasága.

Fokföld lakatlan volt. A zuluk is a hollandok után érkeztek vagy 100 évvel. Az õslakók a fehérek.

attól függetlenül hogy jó film de én többet vártam. mert a történet inkább a fehér ujságíró története , kevesebbet látunk a színfalak mögé. tény hogy a nagy szabadsággal sajnos nem tudtak mit kezdeni. több filmet láttam ami Dél Afrikáról szól hát hogy nem rózsás a helyzet az biztos.
meg is lepett hogy 2 éve balhé nélkül megrendezték a világbajnokságot.
na de lehet hogy a titkos szolgálatok megegyeztek a maffiózokkal:))