SPOILER

"Olyan a szagod, mintha menstruálnál." Ez is arra utal, hogy a többiek számára észlelhetõ volt Ellen jelenléte Caden személyében. Lehet, hogy Caden a valóságban skizofrén, vagy a film egy éjszaka történetét mutatja be, ahogy az emberek kollektíven álmodnak. (Mindenki fõszereplõ a saját történetében) Ahogy hullottak ki a szereplõk Caden álmából, talán úgy ébredtek fel a valóságban. (Caden beszél is arról, hogy 13 millió ember él a földön. Azokról beszél, akik még "élnek" vagyis alszanak)

SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER!!!!!!

Egyébként nem akarlak elszomorítani, de belenézegettem újra, és úgy tûnik az is egy stabil értelmezése a dolognak, hogy az egészet csak álmodta. Ha megnézed, a végén a falra festett óra mutatói 7:45-ön vannak, kb.: ekkor hal meg. És a film azzal indít, hogy 7:45 van, bekapcsol az ébresztõórán a rádió, õ pedig hosszasan nézegeti magát a tükörben. :)))

Ettõl eltekintve kibogóztam kicsit a végét:
A színésznõ, akit felvesz Ellen szerepére késõbb õt kezdi el alakítani, és átveszi a helyét a rendezésben,
míg Caden, ahogy az életben is kiadta magát Ellen-nek, a darabban is õt kezdi el játszani, konkrétan helyet cserélnek. Az Ellen-t játszó színésznõ Caden szerepében egy Eric nevû férfival él együtt, valószínûleg azzal a "homoszexuális illetõvel", akit Olive vetett apja szemére a halálos ágyán. Olive akkor nem az apjáról beszélt, hanem Ellen-rõl. Ahogy Caden tisztába kerül önmagával, és a hibákkal, amiket elkövetett, összeomlik a világ, amit felépített. Az emberek lázongásban törnek ki a díszlet-utcákon, sokan elmennek, sokan meghalnak, a lényeg, hogy Caden személyiség-vesztésével színészei és statisztái is elvesztik az értelmüket, mert nem különálló embereket jelképeztek, mind-mind csak úgy léteztek, ahogy Caden látta õket, a rendezõ pedig nem rendez többé.

Nagyszerû film és nagyszerû elemzés, olyannyira, hogy ehhez sok mindent nem is feltétlen kell hozzátenni. Viszont én nem láttam ennyire makulátlannak a filmet, úgyhogy mégis álljon itt az én véleményem is.

Mikor nagyjából másfél éve olvastam Kaufman filmtervérõl, fantasztikusan odavoltam, mert ez tényleg egy briliáns ötlet. Nem annyira újszerû, de mégis: ez az egész nagyon ki volt találva. Bennem elkezdett forogni a film és most, hogy láthattam, világos, hogy egy teljesen más utat képzeltem el. Kaufman ugyanis iszonyatosan sokat markol és ha kemény akarok lenni, akkor azért potyognak ki a markából a darabok, de ami marad, a maga különc módján egy figyelemreméltó alkotás.

A Kis-nagy világ, olyan akár egy óriási bárka, mindent bele akar rámolni Kaufman, e szándék által egy rettenetesen túlterhelt monstrumot kapunk (ezért is tûnik a film közel három órásnak, pedig valójában épp hogy csak kettõ), aminek falai a súlytól repedeznek, a repedésekben pedig egyre nagyobb sugarakban ömlik a cseppfolyós melankólia, végig fenyeget a veszély, hogy a hajó elsüllyed. Az egyik bajom ez, mármint hogy az életet szeretné ábrázolni, a teljes egészt, de mégsem ez történik, hiszen mindent egy súlyos lelki és egyéb betegségek által megvert ember homályos szemüvegén át látunk.

A rendezés nem egyenletes, vannak kevésbé erõs pontok és a film igazi átütõ erejét sokkal inkább a forgatókönyvnek, és a félelmetesen jó színészeknek köszönheti. Hoffman a tõle megszokott érzékenységgel játssza a fõszerepet, hibátlan, eléri azt, hogy kövessünk egy nem túl rokonszenves, borzalmasan letargikus és szánalmas figurát. Õ uralja a filmet és nagyon sokat köszönhet neki Kaufman. A rendezésre még visszatérve: a könyvhöz hasonlóan ez is túlkomplikált, sok szürreális, szimbolikus mozzanattal megterhelt, amit itt egyáltalán nem olyan könnyeden vezet elõ, mint Jonze vagy Gondry, bár tény, hogy a film alapvetõen lassú és nehézkes, ez nem csak mint kritikát értem, hanem mint alkotói szándékot is.

Több, nehezen megmagyarázható homályos részlet gyengíti a végeredményt, tényleg sorolni lehetne a nyitva marad kérdéseket, ebben az összekuszálódott egészben, mintha semmi nem lett volna letisztázva. A film fõleg a második felétõl kezdi el vonszolni magát és mintha csak az életet látnánk: nem tudja pontosan mit kezdjen ezzel az egésszel. Lehet, hogy ez filmes hiba, de rendkívüli, skizofrén élmény, hiszen mintha csak magát az alkotói folyamatot látnánk.

Elismerem, hogy mint film, nagyon messze van a tökéletestõl, de az is egyértelmû számomra, hogy ez egy kötelezõ darab, amit nem elég egyszer látni. Mert ez végre egy olyan amerikai film, ami tényleg megbolygatja a felszínt, és mer alámerülni, ami ugyan túl ambiciózus, de nem teljesen hiábavalóan az. Film, ami gondolatokat ébreszt és megérint, biztos, hogy születtek ennél jobb filmek az elmúlt években, de talán nincs még egy, ami ennyire kikényszerítené az újranézést, ami ennyire nem engedi el az embert.

SPOILER

Egyébként valami elképesztõ érzetet ad a film vége, amikor Caden már egy másik karakterrel azonosul, és ki tud lépni abból, hogy saját önsajnálatába merülve, saját nyomorúságát akarja mindenki elé tárni. Amikor megérti, hogy ez az egész nem róla szól, nem csak róla. De rengeteg jelképes dolog van a filmben, amik tarkítják az értelmezéseket. Ott van Adele mûvészete. Olyan kicsiben alkot, hogy csak nagyítóval lehet látni a festményeit, és mégis elismert, Caden viszont a saját világát próbálja monumentálisan megjeleníteni, és senki nem látja. Ott van a lángokban álló ház, ami szerintem Caden és Hazel viszonyát jelképezi, (mert Hazel annak ellenére is beköltözött a házba, hogy tudta: egy zsákutca, egy öngyilkosság az egész). A lángok mint az érzelmek jelképei, amik felemésztik, hamuvá égetik az anyagot, és mégis, Hazel csak akkor halt meg, amikor végre "otthonra lelt benne". Nagyon jónak tartom azt a jelenetet is, amikor Caden megtudja, hogy meghalt az apja, és még akkor is úgy beszél róla, mint önmagáról, egy árny pedig a vörös függöny mögött figyeli õket. Ott van Sammy öngyilkossága, ami elkezdi szembesíteni Caden-t azzal, hogy bármennyire is képes volt Sammy azonosulni a szerepével, nem volt egyenlõ vele. Azt, hogy Caden életében minden rettenetes és tragikus volt, vagy csak õ látta így, nem lehet eldönteni, de nem is szükséges, hiszen ahogy Caden folyamatosan kereste a címet a darabjához, úgy jöttek a felismerések is az élethez, és a film vége bár nem happy end, mégis ad némi vígaszt abból a szempontból, hogy nem vagyunk különlegesek, de egymás számára, mint emberek, természetes, ha igen.

Emberek, akik azt játsszák, hogy színészek, akik azt jásszák, hogy önmaguk. Egy, az élet teljességét ábrázoló film, ami az õsz, az elmúlás árnyékában alkotja saját teljességét, és körforgását mindennel, ami azt jelenti: embernek lenni.

Be kell valljam, Kaufman a valaha élt legkreatívabb, legnagyobb zseni a forgatókönyvírásban, (és már a rendezésben is kezd bizonyítani). Elképesztõ filmes élményrõl van szó. Annyira komplex, hogy az ember teljesen belegabalyodik, és ahogy elkezd követhetetlenné válni, úgy merül bele az ember elméjébe, közvetíti az érzéseket. Ez a film az életrõl szól, és arról, hogy mit jelent embernek lenni. A színházi rendezõ élete már az elején is nyomorúságos, hiszen megtudja, hogy haldoklik, és mi azt hinnénk, hogy ennél rosszabb nem történhet vele, de a film minden tragédián és szenvedésen végigrángatja a karakterét, amit el lehet képzelni, és érdekes kérdéseket vet fel. Azok, akik egy élvezetes mozira vágynak, nagy ívben kerüljék el, de azok, akik egy még lassabb, mélyebb, komolyabb filmre is nyitottak, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása, és (ha nem is vizuális szinten) de értékelik a kimeríthetetlen kreativitást, talán élvezni fogják. A filmben sok mesterien megrendezett, gyönyörû jelenet van, és nagyon nehéz eldönteni, hogy amit láttál, az valóban megtörtént e, vagy csak a képzeletében volt a fõszereplõnek, vagy meg is lett rendezve általa. Valószínûleg ezek folytonos keveredését láthatjuk, és a film nyitva is hagyja a lehetõséget, hogy megkérdõjelezzük mindezt, ezért sem híresülhet el nagyon pozitív értelemben. Én még annyit tudnék rajta elmélkedni, hogy az csak na, de inkább egyelõre be is fejezem: miközben néztem, végig a 8-as és a 9-es osztályzás között ingadoztam, de a befejeztével megérett a 10-es.

10/10

Egy színházi rendezõnek meg kell küzdenie a munkája nehézségeivel és a nõkkel, miközben új darabja számára egy raktárépületben próbálja létrehozni New York élethû mását. A zseniális forgatókönyvíró Charlie Kaufman elsõ rendezését mérsékelt sikerrel mutatták be Cannes-ban...
(forrás: vox)

http://www.youtube.com/watch?v=xgGQXEDzZjs