@jennymonamour ("Teljesen egyetértek a Magyar Narancsban megjelent kritikával. Hiába a kíméletlenül realista ábrázolás szándéka (elsõsorban a képek és a dialógusok szintjén), ha maga a cselekmény, a történetvezetés a kiszámítható végkifejletre való törekvés kényszere miatt sokszor irreális, szirupos és banális.")

A Narancs "csupán" azt írja, a film giccses és banális, amivel egyáltalán nem értek egyet. Te emellett azt is állítod, a cselekmény, és annak vezetése sokszor irreális, ám ebben a történetben tényszerűen az égvilágon semmi irreális nincs: pont, hogy minden ízében realista és életszagú. Annak ellenére is az, hogy nem egy mindennapos a sztori. Minden ízében életszerű, az elejétől a végéig. Ennélfogva aztán nem is lehet banális, giccses-szirupos pedig pláne nem: a földhözragadtan reális, életszagú dolgok a természetüknél fogva eleve nem lehetnek sziruposak, a kettő gyakorlatilag kizárja egymást.
Ami a "kiszámítható végkifejletre való törekvés kényszerét" illeti, még ha így is érzed, ez nem róható fel semmilyen történek elmesélésének hibájaként: remekművek sorában érhető tetten az amúgy igen szubjektív jellegű kiszámítható végkifejlet; az arra való törekvés kényszerének érzete pedig a kiszámíthatóságnál is szubjektívebb.

@Rdn ("S érdekes hogy a lerokkant jócsaj, meg az itt kommentelő vélhetőleg nők is szimpatizálnak a láthatóan hulladék Alival. Apának szar, testvérnek szar, agyhalott és csak magának elő bunyós, de ja, sportos, és ez elég is, úgy tűnik, hogy ő legyen a hős, ahelyett hogy keresne a főszereplő csajszi érzelmileg épebb és felelősségteljes palit.")

Semmi lényegeset nem értettél meg a filmből. A "lerokkant jócsajnak" jó ideig igen erős fenntartásai voltak a nála valóban éretlenebb és alacsonyabb (érzelmi) intelligenciájú sráccal szemben, és csak lassanként, lépésenként engedte le az igényszintjét, párhuzamosan azzal, ahogy a balesete folyományaként egyre izoláltabb lett, és egyre magányosabbnak érezte magát: szimpla haveri minőség, majd egyre barátibb viszony, majd szeretői státusz is, majd kvázi munkatársi viszony, végül egy igazinak tűnő párkapcsolat. (Annak ellenére is, hogy igazából még ekkor sem illettek össze, ám mindketten rákényszerültek, és lassan "rászoktak" a másikra: Stephanie körül egyszerűen elfogyott a levegő, nem volt sem tere, sem módja a rokkantsága okán ismerkedni; Alaint pedig leginkább érzelmi analfabetizmusa okán kerülhették a szexnél többet is akaró nők).
A lány folyamatosan alkalmazkodott a sráchoz, ám utóbbi is lépésről-lépésre igazodott a lányhoz: Ali határozott személyiségfejlődésen ment át. A sportossága-jó kondíciója pedig nyilvánvalóan igen fontos egy olyan nő számára, aki a történet nagyrészében konkrétan járni sem tud, ám ez ellen úgy küzd, ahogy csak bír.
Az "itt kommentelő vélhetőleg nőknek" egyébként egyike sem szimpatizál különösebben Alival: magával a filmmel szimpatizálnak.