Fábri ritkán vállalkozott televíziós munkákra, annál gyakrabban vállalt díszlettervezést fõleg a Vígszínháznak. Ez filmsorozat lényegében szakmunka, amelyben nem õ, hanem Horváth Márton forgatókönyvíró az érdekes, az ötvenes évek pártideológusa, aki e film számára az két háború közötti illegális mozgalmi múltját írta meg. A film születésekor még a Hunnia Filmstúdió igazgatója volt, hamarosan nyugdíjazták.

IV.

A magyar filmtörténet legnagyobb hiányossága alighanem abban a tényben ölt testet, hogy nincs még kellõ irodalma. Míg más, nagy nemzeti filmmûvészetek* - legyünk ilyen pofátlanok, mert lehetünk! - mint az olasz, a francia vagy a skandináv, kellõ alapossággal feldolgozták a maguk alkotóinak életmûvét, addig a hazai filmes szcéna óriási forrásközlésekkel és monográfiákkal adós a szakmai és a laikus közönségnek.

Tavalyelõtt meghalt Herskó János, tavaly Xantus János, Foky Ottó. Centenáriuma volt Várkonyinak.

És mindig, újból és újból hallhatóak voltak a rácsodálkozó hangok: nahát, ilyen jó, ilyen jelentõs, ilyen kivételes tehetségû alkotóink voltak?

Igen!

És számunkra ennek evidenciának kéne lennie, mégpedig példátlanul hétköznapi evidenciának!

De nem az, többek között azért, mert egyikükrõl sincs igazi, az esztétai elméleteken és az anekdotákon túlmutató, részletes és gazdag forrásapparátust feldolgozó monográfiánk. Herskóról Muhi Klárának ugyan van egy egész színvonalas kötete és Várkonyi halála után is megjelent egy kismonográfia, de ezek csupán csak anekdoták, esztétikai eszmefutamok és interjúk füzérei.

Dacára kesergek persze annak, hogy a filmkritika nálunk mindig élen járt és az esztétika is igen magas szintre fejlõdött - hozzánk (is) tartozik Balázs Béla, minden idõk egyik legnagyobb esztétája, de van nekünk Bíró Yvette-ünk, Király Jenõnk, Varró Attilánk is. Schubert Gusztávunk, Báron Györgyünk, Szabó Gyöngyink is. Bikácsy Gergelyünk, Ádám Péterünk is, és még egy KAB-ot (Kovács András Bálint) is elõhúzhatunk a sublótból, ha éppen arról van szó. Csupa a nanagyközönség számára valószínûleg ismeretlenül, a szakma és az érdeklõdõ laikusok számára ismerõsen csengõ név.

Itt vannak aztán a tûrhetõ minõségû - bár még nem eléggé feltáró jellegû szintéziseink is, igaz, ezek némelyike elég régi, sokszor ma már lényegesen jobbakat is lehetne írni az adott témában (Nemeskürty Pista bá avittas ízû produktumait például igazán leporolhatná már valaki!). Vannak persze kivételek is, például a Magyar Bálint-féle Magyar némafilmtörténet, amelyek kivételesen magasszintû összefoglalások - de mondjuk ezek tényleg kivételek.

Vannak szakfolyóirataink és jelennek meg néha nagyon jó könyvek is - mostanában egyre sûrûbben.

De a kellõen kidolgozott portrék, az életrajzok, dacára a "Kortársaink a filmmûvészetben" c. sorozat remek köteteinek vagy a mostanában sûrûbben napvilágot látó rendezõ-életrajzoknak, még igencsak váratnak magukra. Ezeknek ugyanis a filmek és az anekdoták feldolgozásánál - melyekre többnyire vállalkoznak - sok esetben lényegesen többel kellene foglalkoziuk. Egész életmûvek kéziratanyagát kellene átböngészni hozzájuk, kész történeti, filológiai kutatást kéne elvégeznünk még a legismertebb alkotóink esetében is, nemhogy a kevésbé well-known nagyságok tekintetében.



Ezért lehet az, hogy bár Nádasy László hangulatos "kisportrét", Marx József pedig gazdagon illusztrált, míves életrajzi albumot jelentetett meg Fábriról, igazi, a teljes életmûvet monografikus igénnyel feldolgozó munka még nem született róla.

Több forrásból is tudom, hogy Fábri életmûvének kéziratos anyaga nagyon jelentõs, s hogy a kutatók eddig még csak szemezgettek ebbõl a feltáratlan kincsesbányából, amely a legkülönbözõbb mûfajú és stílusú munkákat tartalmazza, számos értékes az alkotói mûhelytitkokba is betekintést engedõ jegyzetanyag nagyrészt ismeretlen lapjait tartalmazza.

Vajon mi derülne ki ennek a jelentõs forrásanyagnak a feldolgozását követõen a Vízivárosi nyárról?

Vajon milyen információkkal ismerkedhetnénk meg, melyek pontosan bizonyítanák, millyen távlatokban gondolkodott Fábri, amikor elkészítette ezt a sorozatot? Milyen inspirációi lehettek pontosan ekkor?

Mindezek még válaszra várnak, ahogy annak megállapítása is, mennyiben tekinthetõ szerzõinek a sorozat.

A "librettót" ugyanis Horváth Márton, egy hivatásos kamuember írta. Kamuember volt a harmincas években, kamuember volt az ötvenes években és kamuember volt a hatvanas-hetvenes években is. Olyan figura volt, akinek nem lehet hinni, akinek minden második szava hazugság. Sõt, az igazság is már egy hazugságnak rendelõdik alá.

Kommunista volt, egyébként.

Ellenálló, majd sztálinista. Késõbb persze önkritikát gyakorolt, meg minden. Csakhogy én nem hiszek az ilyen "önkritikákban".

És nem is lehet hinni.

A "Holttengeri tekercsek" c. regény az egyik legzavarosabb, legõszintétlenebb mû, amivel valaha találkoztam, márpedig Horváth ebben az opuszban magyarázza a Rákosi-kori bizonyítványát a Kádár-rendszernek, magának, meg egy olyan objektivitásnak, amely valójában egy súlyosan elferdült énkép projekcióra egy társadalomra, egy országra, egy korra nézve.

S lehet egy ilyen ember szövegével jó filmet csinálni?

Hogy lehet, arra az olyan produktumok a példák, mint a kortárs, 1964-es Hattyúdal, vagy az 1965-ös Tizedes, meg a többiek. Mindkettõt, egy Horváth Mártonhoz hasonló kamuember, Dobozy Imre írta, de mindkettõ színarannyá vált Keleti Márton keze alatt.

Ha pedig Keleti Márton keze alatt tud színarany születni, akkor Fábrinak ez már igazán gyerekjáték kéne, hogy legyen...



"Most kidreül, hogy filmkultúrámban talán komoly hézagok vannak, de talán az is, hogy nem egészen olyan az ízlésem, amit feltételezhetnek rólam..." - nem derült ki sem egyik, sem másik. Fábri a Magvetõ 1967-es "Filmélet" c. kiadványba nyilatkozza ezt az "újabb filmélményei" felvezetéseként. Majd részletesen kezdte el sorolni, hogy az "elmúlt tíz év filmjei közül" melyek ragadták meg leginkább a figyelmét. Megemlíti a Négyszáz csapást, mint alap-, mint nyitó, mint új utakra indító élményt, na és persze a Szerelmem, Hiroshimát is. A Nyolc és fél lehengerlõ hatással volt rá: "Ennél többet mûvész nem tehet önvizsgálatban, õszinteségben, önmagával ragadó szembesítésben. Ahogyan az alkotó ember, a mûvész vívódását, gyötrelmeit, házasságának kérdését, szerelmi életét, általában az emberi élet szinte valamennyi összefüggését elemzi, s a legtitkosabb gondolatokat is felszínre hozza. S mindezt az elgondolkodtatás döbbentes fokán, virtuóz szerkezetben..."

Fábri aztán megemlíti Antonioni Éjszakáját, mint pozitív, és Napfogyatkozását, mint kevésbé pozitív példát. Akárcsak a Tavaly Marienbadban-t Resnais-tõl. Ezek szerinte túl mesterkéltek. Wayda Csatornájával és Hamu és gyémántjával viszont maradéktalanul elégedett.

Nos, valóban ezek az inspirációk hatottak rá annak idején?

Persze, igen, nyilván.

De hogy Fábri Zoltán 1964-ben már auteur, azt a korábbiakban már ékesen bizonyítottuk. S hogy ekkor épp bizonytalan korszakát éli, arra is felhívtuk már a figyelmet.

De arról még nem beszéltünk, hogy a filmtörténet egyik legproduktívabb idõszakában vagyunk.

1964-ben, csak a miheztartás végett, olyan filmek készülnek, mint, teszem azt, Goddard "Külön bandája", Chabroltól "A világ legnagyobb szélhámossága", Antonioni "Vörös sivatagja", Richard Lester "Egy nehéz nap éjszakája", Evald Schorm "Mindennapi bátorsága", Milos Forman "Fekete Péterje", Paradzsanov" Elfelejtett õsök árnyékai" c. opusza. Már forog Wayda "Légiója", Tarkovszkij "Andrej Rubjovja", a "Gyöngyök a mélyben" c. kompozíció a csehszlovák újhullám legnagyobb alkotóinak rendezésében és még számos produktum, amelyek mind a mozi újradefiniálásának nagyszabású folyamatát példázzák.

A klasszikus történetmesélés helyébe új gondolatok, új formák lépnek.

Goddard azt mondja: "Egy fimnek feltétlenül kell, hogy legyen eleje, közepe és vége - de nem feltétlenül ebben a sorrendben." És õ aztán tudja, hogy mit beszél, hiszen õ a nagymestere annak, amit "elidegenítésnek" hívunk. Effektusok, kiszólások, szerzõi eszközök, amelyek nem vágnak egybe a klasszikus filmben korábban megszokott stílus eszközzel, s közben, ha kell, a történet szétszabdalása és újbóli összerakosgatása.

Újfajta, bátrabb poétikát adnak a filmnek.

Néha a szereplõk nyíltan a rendezõ szócsövei lesznek, máskor reflektálnak a médium mûfajára vagy magára, az éppen forgó alkotásra is, amelyben szerepelnek.

És ezt nem csak Goddard csinálja - valamiképp és valamilyen mértékben mindenki elidegnít, mindenki "elvon", hogy aztán eztáltal újszerû mondanivalót hozzon ki az "elvonásból".

1964-ben az számít, amit a rendezõ csinál, és nem az, amit a nézõ elvár - még akkor is, hogy ha a kettõ éppen igencsak egybevág.

Most mindenkinek a rendezõre kell figyelnie, szinte hipnotikusan rászegezõdik minden tekintet. Megfagy a levegõ, miközben a celluloid sercegése közepette elkezd forogni a film a felvevõgépben, õ pedig elégedetten figyeli, hogyan bontakozik ki másodteremtésének univerzuma a stáb, a színészek és a környzetet szimbiózisában...

És látá az auteur, hogy ez jó...



"Ki az, aki ki tudja magát vonni a kor szüntelenül változó ízlésáramlataiból, ki az, akire nem hatnak saját mûfajának vagy a társmûvészetek bármelyikének revelációi? Az ember szüntelenül felülvizsgálni kényszerül saját korábbi közlési formáit."

"Az utolsó tíz esztendõben izgalmas korszaka kezdõdött el a világ filmmûvészetének. Olyasféle átalakulás indult el, amely új igényeket, új célokat támasztott. A filmmûvészet mélyebben, elemzõben akar az emberbe pillanatani. S ez a törekvés párosul bizonyos formai megûjulással is, annak érdekében, hogy az emberen belüli világot, problémákat, konfliktustömeget a maga komplex mivoltában, teljes bizonytalanságában hozza felszínre. Ez a törekvés több, nagyobb igényû, teljesebb, mint amit bármikor, korábban akart."

Az interjú ugyan 1967-es, de ki állítaná, hogy 1964-ben Fábri Zoltán nem tudta pontosan, mi fán terem az auteur, hiszen figyelte, mi történik külföldön, s számos forrásból, számos csatornán keresztül eljutottak hozzá a modern film eszközeinek és ezek magyarázatainak elméleti jelentõségû alapmûvei. Látta a fontos filmeket is, amelyek az elméletet gyakorlattá emelték. Tudta, tisztában volt vele, hogy õ is auteur a maga módján és, hogy neki is feladatai vannak e tekinetben.

Ugyanakkor nem akart másolni senkit. Nem az olasz neorealizmust vagy Wayda stílusát, nem Resnais-t vagy az Antoine Doinelle-ciklus korai darabjait, még ha ezeket is nevezte meg fentebb fõ inspirációs forrásként. Az idézetek ugyanis arra is rávilágítanak, hogy Fábri akkor, 1967-ben már megtalálta az új hangot. A biztos hangot. Azt a hangot, amely szinte egész életmûvén keresztül elkíséri.

Azt a hangot, amely majd két évvel elõbb, a Húsz órában desztillálódik, de, amely már ott van, ott zeng a Vízivárosi nyár furcsa, dodekafon hangzásvilágában is...



Fábri valamiért nemigen beszélt a Vízivárosi nyárról.

Nem is igen kérdezték.

Valahogy ez a téma sosem került szóba. Persze a nagy filmek, a Körhinta, a Dúvad, a Két félidõ..., a Húsz óra, az Isten hozta..., a 141 perc..., az Ötödik pecsét, vagy a Balázs József-adaptációk nyomán rendezett opuszok mindig ott kerengtek minden interjú és beszélgetés között.

A Vízivárosi nyárról azonban alig esett szó.

Nem volt ez egy szerelemgyerek.

Fábri amúgy sem csinált soha szerelmes filmet: "Eddig nem kaptam rajta magam, hogy ilyen igény támadt volna bennem. Voltaképpen nem is tudom, hogy miért, hiszen a szerelem a legõsibb emberi kapcsolat. Önmagában, mint kizárólagos mondanivaló, mégsem sarkallt eddig egyetlen mû létrehozására sem. Lehetséges, hogy túlságosan is lekötötték érdeklõdésemet azok a társadalmi összefüggések és problémák, amelyekrõl már annyit beszéltünk. Egy mély meggyõzõdés, már-már - úgy látszik - mánia. Például, hogy az ember szabadságra született."

A szerelem valóban mindig másodlagos Fábrinál, a Vízivárosi nyárban azonban meg lenne az esélye rá, hogy elõtérbe kerüljön. Meg lenne az esély rá, hogy a szomorú Nádas Mryrthill, Fonyó és a mindig halk szavú Végvári megalkossanak valami mágikusat a képernyõn.

1964-ben, a második számú magyar televíziós sorozatban, amelyet Fábri Zoltán rendezett.

És még annyi mindennek meg lett volna itt az esélye.

Ha másnak nem, hát a kegyetlenséggel szemben felemelt humánum és szabadság üzenetének biztosan. Egy olyan üzenet közvetítésének, amely Fábrinak bevallottan a sajátja volt. Sok minden történhetett volna itt...

De nem történ semmi...

De vajon ez hibának tekinthetõ-e, fõleg ebben a korszakban?



Részben egészen biztosan.

Mert tény: az elidegenítõ effektusok és eszközök a modern film sajátságai. Ilyen például az, hogy Antonioni a "Kaland" c. filmje egy Anna nevû lány keresésével indul, akirõl azonbana film felét nem sokkal követõen egyszercsak mindenki megfeledkezik. Minden szereplõ, akirõl azt hittük, hogy Annát keresi, egyszercsak egészen más szituáció fõszereplõje lesz, és valahogy, kézen-közön, elvész Anna keresésének az igénye. Valahol olyan ez, mint a Godot-ra várva alapszituációja. A várakozás sokkal fontosabb, mint a várt személy.

Az, hogy Anna eltûnt, jelentéktelen tény.

Az, hogy a Vízivárosi nyárban Gál Feri eltûnik, felszívódik, hogy nyoma vész, pedig rá épül látszólag az egész történet - ráadásul a történet egy olyan pontján vész oda, ahol az egyáltalán nem volna indokolt. Nos, ezt lehet pusztán modern filmes stíluseszköznek is tekinteni...

De a sorozat kontextusába helyezve mérhetetlenül zavaró és lényeges információk vesznek el...



De lehet, hogy e "hibák" itt nem is Fábri hibái?

Lehet, hogy a forgatókönyvet jegyzõ Horváth Márton tette tönkre az egészet?

Nos, mivel lassan összegezzük az eddigi információkat, csak annyit mondhatok: nagyon hamar kiderül majd...



(Folyatatása következik...)


____________

*Nagy kérdés, hogy vannak-e egyálalán ilyenek, de én az elmúlt évtizedek ezzel szemben állást foglaló kutatókkal szemben úgy vélem, igen.

Beállítottam a felvevõt, az elsõ két epizódot fel is vette, de a 3.részt azóta sem...leadta egyáltalán a TV???

"Pálos György az egyik legszebb orgánumú színészünk volt.
Ilyen mély, átélt, súlyos alakítására nem is nagyon emlékszem, "A tizedes, meg a többiek"-ben játszott, nagyon jól, természetesen, de ebben a tv játékban egészen újszerû élmény a számomra a játéka."
Kedves Uram!
Ezt a badarságot,amit aztán a szemére hánytam, Ön írta ezelõtt néhány hozzászólással,majd most,a legutóbbiban leírta nekem ugyanennek az ellenkezõjét is,miszerint Ön soha nem állította,hogy Pálos Györgynek ez az alakítását többre tartaná,mint a többit, akár az Elveszett paradicsomban.Nem került kissé ellentmondásba saját magával?Akkor most hol az igazság? A kérdés persze költõi.
Nem kell félnie,hogy további hozzászólásokat intézek Önhöz.
Hiteles emberekkel jobban szeretek még vitatkozni is,egyetérteni velük meg pláne.
Kicsit úgy kezdem érezni magam,mint az óvodai homokozóban,úgyhogy hagyom az urakat tovább játszani.

Köszönöm a normális,intelligens válaszodat!:-) További jó szórakozást!

Az utolsó mondatról jut eszembe:
Nagy mûvekhez nagy mûvészek (hiteles élettel) kellenek! Kis marhaságokhoz, blöffökhöz elég, ha életmûvész az illetõ.
BUÉK!

Úgy látszik, nem csak a véleményünk, de az ízlésünk is nagyon hasonlít - akartam írni, az Off Hollywood kapcsán.
De aztán rájöttem, beszélgettünk mi már errõl egy jót. Csak akkor én még "alex 4427" néven írtam. (A közelmúltban valami technikai probléma miatt újra kellett regisztrálnom. Ezért változtattam.)

...akkor ajánlok, addig is, egy másik lengyel filmet (ha, esetleg nem láttad volna), a címe: "A bolond egy napja". A neten is elérhetõ. Lásd a filmnél!
http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=62078

Persze. Van sok jó amerikai film is.
Sõt, kimagasló, fontos filmek készültek náluk. Hogy csak a legutóbbi élményem említsem, a "Kvíz show" c. film. Robert Redford filmje. De Oliver Stontól Robert Altmanon keresztül Woody Allenig sok remek filmet köszönhetünk nekik.

A magyar filmforgalmazás botrányos. Egyetértünk. Nagy szerepük van a magyar közönség lebutításában. Mert, sajnos, az artmoziknak most már nem csak a támogatás hiányzik, hanem a látogatók, az értõ közönség is.

Ami az új filmes támogatási rendszert illeti, azért adnék nekik még egy kis bizonyítási idõt. Bár, köztünk szólva, én csak mérsékelten bízom. De az elõzõ meg már botrányos volt.
http://atlatszo.hu/2012/11/21/milliardos-hutlen-kezeles-gyanuja-kik-fosztottak-ki-a-magyar-filmipart

Ismeretlenül is üdvözlöm önt - utoljára, - ez a hozzám intézett újabb írása ugyanolyan bántóra sikeredett, mint az elõzõek, amelynek okát már elõzõleg is próbáltam megfejteni, de igazság szerint, most már nem nagyon érdekel.

A fél családfámnak a leírását, - amelyet ön nevetségesnek tart, és ami nem is igaz egyébként, - csak azért hoztam elõ, hogy érzékeltessem önnel, hogy életkörülményeim folytán, nagyon hamar, már egészen kis gyermekként, a 60-as évek elejétõl fogva, - amikor az még ritka dolog volt, - tv-tudtam nézni otthon. És az akkor belém ivódott élmények, - a kisgyerek fogékonysága miatt, - nagyon mélyen megmaradtak bennem, egészen a mai napig.
Tudja, azért is lep meg a felém kifejezett indulata, mert amikor valaki a személyes élményeit, benyomásait osztja meg valakivel, - mint én önnel, - megnyílik, többet is elmond saját magáról, mint amennyi szükséges volna, akkor csodálkozik, amikor rideg elutasítást, kioktatást kap válaszként.
Egy hölgytõl pedig még szokatlanabb, és elszomorítóbb ez a fajta hozzáállás.
Az egész közöttünk kialakult vita, vagy összezörrenés akkor kezdõdött, amikor ön kifogásolta, hogy miért csak a Horthy korszak kisemberének lealjasodásáról írtam, és miért nem említettem meg, hogy az 50-es években ez ugyanúgy elõfordult.
Valamiféle politikai hátsó szándékot feltételezett ezekben a mondataimban, ami nem volt igaz, ahogyan azt mások észre is vették, és velem együtt el is mondták önnek, ami persze "természetesen" elment az ön füle mellett.
Hát igen, amikor elõítéletes valaki, akkor észérvek nemigen hatnak rá, sajnos...
Én a válaszomban az ön kívánságának megfelelõen, leírtam az 50-es évekrõl, az ÁVÓ-s verõlegényekrõl is, amit gondoltam, de az ön indulata felém változatlan maradt, akkor már Pálos György, a csodálatos színész személye miatt.
Ha visszaolvassa a hsz-eimet, én soha egy szóval sem mondtam, hogy a "Vízivárosi nyár"-ban nyújtott alakítása elérné, vagy meghaladná az "Elveszett paradicsom"-ban nyújtott alakításának színvonalát, mert természetesen, arról szó nincs, és a filmélményeimet is csak akkor kezdtem megemlíteni, amikor ön kétségbe vonta, hogy EGYÁLTALÁN, láttam-e az "Elveszett paradicsom"-ot.
Látatlanban, nem ismerve engem, semmit sem tudva rólam, az életemrõl, a tapasztalataimról, az évtizedek alatt velem történtekrõl.
Látja, ez az igazán nevetséges dolog.
Hogy ön látatlanban ítélkezik valakirõl, minõsít, legyint rá, csak azért, mert az illetõ véleménye esetleg eltér az önétõl, és abban a pillanatban meg is kérdõjelezi az illetõ személyét, élettapasztalatát, tájékozottságát.
Ehhez én eddig a pontig voltam partner, azonban most, engedelmével, kiszállok ebbõl a nagyon tanulságos párbeszédbõl.
Üdvözlöm.

Valóban,nem tudom,hogy mi köze van annak,hogy Ön milyen családból származik,legfõbb tekintettel a család anyagi javaira,ahhoz,hogy mit tud,vagy tudhat a filmekrõl.Megmosolyogtató,hogy leírta nekem a fél családfáját,már ne is haragudjon.
Az,hogy én mennyire vagyok szellemes,tájékozott,vagy mûvelt,akár vitapartnernek,sajnos,nem Ön fogja eldönteni.
Ezeket a régi filmeket én sem a tescó turkálóból ismerem,nem tudom,mibõl szûrte le mindezt,viszont nem is érdekel.
Azt gondolom,hogy az emberek nagy többségének nagyon eltérõ az ízlése a filmek tekintetében éppen úgy,mint bármi más tekintetben az életben és ez így van jól.
Megírtam a véleményemet a Vízivárosi nyár címû sorozatról. Számomra nem több,mint a kort kiszolgáló,tanító szándékú, propaganda irodalmi alapból készült propaganda film,semmi más. Ha valaki mást is belelát,az az õ dolga és nem biztos,hogy más is így van ezzel.Úgy vagyok ezzel,mint a verselemzéssel.Mikor az olvasó utólag eldönti,hogy mire gondolt a költõ,mikor a verset írta. Magam nem vagyok efféle belemagyarázások híve és egy filmnél is,mint minden mûvészi alkotásnál, az hat rám,amit látok,hallok,érzékelek,vagyis,az élmény.Minden más számomra sznobizmus.
Azt gondolom,hogy ez a sorozat is egy kategória,de egészen más kategória,mint az általam említett nívós irodalmi alapokból elkészített,értékes magyar filmalkotások.Mint pld. az Elveszett paradicsom./Sarkadi Imre két mûvébõl készült,az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon címû drámáiból./
Ha látta ezt a Makk filmet és benne Pálos György alakítását,akkor érthetetlen számomra,hogy az ebben a sorozatban játszott Noll Istvánja,hogy veheti fel a versenyt annak a filmnek a Sebõk Zoltánjával. Pálos az Elveszett paradicsomban olyan alakítást nyújt,amelyet csak nagyon ritkán és nagyon kevesektõl láthat magyar nézõ.Nem említhetõ egy lapon a két szerep sem és a színészi teljesítmény sem! Sõt ezen kívül még fel tudnék sorolni jó pár olyan filmbeli alakítását Pálosnak,amely az ebben a filmben nyújtott mûvészi munkája fölött áll.Annak ellenére,hogy ebben a sorozatban is jól játszik.De hogy ne lenne ehhez mérhetõ ,hiteles alakítása? Ugyan már!

Megkésett véleményt írok, amolyan "post festa", vagy ahogyan inkább mondani szokták, "esõ után köpönyeg" módon.
Mentségemül szolgáljon, hogy videóra vettem a "Vízivárosi nyár" utolsó epizódját, és egyéb teendõim miatt, csak tegnap este tudtam megnézni.
Hatalmas várakozással, - az elõzõ részek fényében, - ültem le a képernyõ elé, és - õszintén, és kissé zavarban, de - azt kell mondanom, hogy nagyon nagy csalódással álltam fel a film végén.
Ahogy az elõzõ két részrõl itt szinte csak szuperlatívuszokban beszéltünk, - teljesen joggal, - és a rendezõ zsenialitását, a színészek felejthetetlen játékát, a feszes dramaturgiát, a néhány skiccel felvázolt, nagyon hiteles, mély, a harmincas évek fenyegetõ légkörét, és többrétegû korrajzát emlegettük, az utolsó rész ezeknek az erényeknek szinte mindegyikével adós maradt, - legalábbis a számomra.

A történet feszessége szétfoszlott, elvarratlan szálak maradtak a levegõben, - nem derült ki, hogy igazából mi történt Végvári Tamással, egyszercsak a letartóztatása után eltûnt a történetbõl, és nem is bukkant fel többé, nem tudtuk meg, hogy ifjonti lelkesedése emberi helytállássá, férfivá válássá nemesült-e végül, vagy megtört-e a váratlanul rázúduló felelõsség súlya alatt, Fonyó József erõteljes alakítása is ellaposodott, - nem az õ hibájából, - Pálos György alakja is elnagyolt lett, elveszítette a súlyát, a jelentõségét, jószerivel csak a csodálatos orgánuma maradt meg változatlanul, Páger néhány percben még meg tudta jeleníteni színészi képességeit, de aztán az õ drámaisága is elenyészett, Nádasi Myrtill figurája pedig a filmben, gyönyörû, hatalmas szempárjának néhány mély jelentést hordozó, semmibe való elrévedésén kívül, semmiféle fontosságot nem kapott a továbbiakban, a kislányos, problémák elõl elfutó, meglehetõsen sablonos lányfigura szerepe ebben ki is merült.
Barsi Bélának a két kapuõr elõtt a részeg "melóst" eljátszó figurája talán még említésre méltó, ami a színészi teljesítményt illeti, aztán kb. ennyivel el is lehetne intézni ezt a harmadik részt.
Mondom, lehetne!

Mert semmiképpen sem hagyhatjuk szó nélkül azt a jelenetet, ami - túlzás nélkül - valóban filmtörténet, amikor az állambiztonsági ember, Somogyváry Rudolf és egy másik figura házkutatást tart.
Te is írtál róla, énnekem is az a véleményem, hogy ez a jelenet messze túlmutat az elsõdleges megjelenésén.
A jelenet, amely a harmincas évek Horthy-rendõrsége által végrehajtott, az illegális kommunista mozgalom tagjainak a lakásában történõ házkutatást hivatott bemutatni, valójában, ahogyan bõrkabátos, bõrkalapos, állambiztonsági emberek kisméretû könyveket rázogatnak ki egy lakásban, - egyértelmûen az ötvenes évek ÁVÓ-sainak viselkedésére utal, amikor azok elrejtett dollárt kerestek a könyvek lapjai között.
Maga az öltözék sem a Horthy-korszak titkosrendõreinek az öltözéke volt, hanem az ÁVÓ embereinek szinte közhelyszerûen, mindenki által ismert, emblematikussá váló külsejét jelenítette meg.

Fábrinak ez a zseniális összekacsintása a nézõvel, hogy ezt a motívumot, és így, ilyen észrevétlenül, de a nézõk tudatalattijára mégis annyira ható módon bele tudta vinni a filmbe, és a korabeli hatóságok ezt valami miatt nem vették észre, szerintem a magyar filmgyártás egyik legnagyobb partizánakciója lett, különösen évtizedekkel késõbbrõl visszatekintve kapott ilyen jelentõséget ez az epizód, miután, ne felejtsük el, 1964-ben készült a film.
Egy kicsit hasonlít a dolog ahhoz, mint amikor a Szovjetunióban engedték megjelenni az "Ivan Gyenyiszovics egy napja" címû, zseniális Szolzsenyicin kisregényt, és senki nem vette észre, hogy az írás tulajdonképpen a Gulag-ról szól.

Képzeld, Vino, ez a novella nekünk megvan egy korabeli Nagyvilág címû folyóiratban, mert magyarul is megjelent, és a szüleim akkoriban, a hatvanas években, fiatal értelmiségiként falták az irodalmat minden formában, és egy csomó dolog, újság és folyóirat, - a könyvek mellett - a mai napig megmaradt nekünk, nem dobtuk ki, hála az égnek. A kiadványnak ez a száma ma már elképesztõen ritka, gyakorlatilag megszerezhetetlen, hiszen papírfedelû volt a sorozat, ami nagyon hamar tönkremegy, ki szokták dobni, és akkor persze még senki sem tudta, - mi sem, - hogy ez az írás mekkora kincs lesz, és milyen jelentõséget kap évtizedekkel késõbb. Mi is csak teljesen véletlenül tartottuk meg, ott porosodott az egyik szekrény tetején, és egyszer, amikor unalmamban átnéztem ezeket, akkor találtam rá, és nem akartam hinni a szememnek. (De ez csak egy apró kitérõ a részemrõl).

Ez a néhány perces epizód a számomra végül is megmentette ezt a kis sorozatot, amely hihetetlenül jól indulva, az elsõdleges felszín alatti mélyrétegekben sokkal több felfedezésre méltó értéket hordozott, és az utolsó részben, - mintha nem is ugyanaz lett volna a forgatókönyvíró, - sajnálatos módon ellaposodva, tulajdonképpen egy kudarcba fulladt partizánakció meglehetõsen érdektelen végkifejletévé futotta ki magát, különösebb tanulság nélkül, a történetben szereplõ figurák további sorsának a levegõben hagyásával, a nézõ számára kérdõjeleket, hiányérzetet, befejezetlenséget sugallva, elerõtlenedve.

Látod, ha én lettem volna a forgatókönyvíró, kihasználtam volna azt a hihetetlen lehetõséget a történetben, amikor Páger figurájának a megbízatása, és azzal együtt a hatalma is a börtönben véget ér, és az öreg, illúzióit veszített orvos, aki tartja magát, de a felszín alatt majd' szétveti a fiáért való aggódás, a szerepek megfordulása okán egy pillanat alatt úgy válik kiszolgáltatottjává az eddig õneki megalázkodó, Horváth József által megformált börtönparancsnoknak, hogy ott Horváth, a lehetõséget felismerve, és kihasználva, úgy beszélhetett volna Págerrel, mint egy kutyával, kiélvezve az ölébe hullott helyzetet, és revansot véve az addigi kényszerû, a hierarchiából következõ, parancsnak való engedelmeskedésekért. A történet szempontjából logikus fordulat lett volna, és a színészeknek is lehetõséget adhatott volna a színészi eszköztáruk újabb, még gazdagabb bemutatására.
Kár az elszalasztott lehetõségért...

Viszont így a végén, hadd említsek meg neked egy aprócska dolgot, a hiúságomnak adva egy kis elégtételt, amikor azt mondom, hogy ezt valószínûleg csak én vettem észre a filmben.
Miután zenészként elég jó a fülem, - zeneileg is, meg azt hiszem, pszichológiailag is, néhány perces beszélgetés után általában megérzem, ha nem õszinte hozzám valaki, - észrevettem, hogy a teherautó-sofõrt játszó Szirtes Ádám hangját CSÁKÁNYI LÁSZLÓVAL SZINKRONIZÁLTÁK!
Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen Szirtes mögött ekkor már egész sor nagyszabású, a magyar filmtörténetbõl kitörölhetetlen jelentõségû film állt, a "Talpalatnyi föld", a "Körhinta", és mások, talán arra gondoltak, hogy Szirtes meleg, barátságos orgánuma helyett egy kissé kiégett, karcosabb, rekedtesebb, szárazabb hang jobban illik a figurához.
Mindenesetre, érdekes volt számomra ez a felfedezés.

A film végén a kis, felakasztott bábuk látványa viszont valóban szíven ütötte az embert. Az a kis jelenet is sokkal több mondanivalót hordozott, hordozhatott akkoriban, - azokban az években, 56 után néhány évvel, - mint ahogyan azt a mai nézõ gondolná...
Ezek szerint nem csak annak van, és lehet jelentõsége, hogy mikor készül el egy film, hanem annak is, hogy azt MIKOR LÁTJA A NÉZÕ!

Kíváncsian várom a véleményed a lengyel filmrõl (is)!

Igen, egyedül a nézõtéren (csak nekem vetítenek!) nagyon király(i) pozíció. Hazudnék is, ha azt mondanám, hogy nem élvezem.
De, valóban, csak az egyik szemem nevet, mert az meg igen szomorú, hogy ennyire csökken a mozik látogatottsága. Mindenekelõtt persze (?!) az értékes filmek látogatottsága.
Pedig örülni kellene, hogy akad egy forgalmazó, amelyik k-európai filmet is behoz. Hiszen a lengyel és többi térségi alkotások sokkal közelebb állnak hozzánk, mint pl. az amerikai filmek.
A lengyelek problémái a mi problémánk is!

"Kemény idõket élünk" - írod.
Hogy mennyire kemény, azt egy friss lengyel film mutatja meg (nekünk is).
http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=117747&i_city_id=-1&i_county_id=-1
Ma láttam az Urániában. Királynak éreztem magam: egyedül ültem a nézõtéren!:(

Ami egyes magyar filmrendezõk külföldre kacsingatását illeti...normális filmmel, normális körülmények közt, normális lehetne! De pl. amikor - az egyébként nem tehetségtelen fiatal rendezõ (Fliegauf Benedek/Bence) - CSAK a nemzetközi sikerre utazik, bármi áron (hogy pl. saját hazájáról teljesen egyoldalú (de nemzetközileg nagyon trendi!) képet fest), azt a filmrendezõt én kiírom a megnézendõk listájáról.