Én evidenciának vettem, hogy a film alkotói óvatosan próbálgatták az ötvenes évek kritikájának határait. De mindenki ezt tette a kultúrában, aki számára fontos lelkiismereti kérdés volt a múlt "eltörlése" helyett inkább annak tisztázása.

Kedves Olahmiki1959!

Talán önteltség lenne magamat filmesztétának nevezni, bár tény, hogy szereztem "filmelmélet és -történet"-bõl alapfokú papírost, de más irányú végzettségeim is vannak és egyenlõre nem úgy tûnik, hogy valaha bárhol pont ez a diploma segít majd a könnyebb elhelyezkedésben. De tény, hogy valóban szeretem a filmeket, szeretek filmekrõl írni és olvasni, szeretek filmekkel meditálni, gondolkodni vagy emocionális élményeket átélni.

A "kommerszet" viszont nem biztos, hogy meg tudom határozni. Lehet, hogy meglepõdnél, hogy mit nem tartok kommersznek (25 vagyok, elvégre) és lehet, hogy nagyokat néznél, ha elmerülnél a korábbi hozzászólásaim tengerében (jó sokat írtam 2007 óta :) ). De az tény, hogy amit én magam kommersznek, gyengének vagy ízléstelennek tartok, azt valóban vagy nem nézem meg, vagy nem írok róla, és, ahogy az élet elõrehaladtával higgadok lefele, egyre ritkábban fordul elõ, hogy akár itt a porton berontsak a film topicjába és ész nélkül elkezdjek vagdalkozni, meg rendet csinálni, mnt Toldi Miklós Nagy Lajos udvarában a talján piperkõcök között. (Régebben ez azért jellemzõbb volt rám. :) )

Ami a "Körhintát" illeti, kifejezetten szeretem azt a mozit, bár a filmes agyak többségével szemben én nem tartom korszakalkotónak, csupán néhány beállítását. A fõcím például, vagy az esküvõi táncjelenet a neorealzmus évtizetének (1945-1955) egyik legnagyobb, legjelentõsebb pár perce, valóban fimtörténeti jelentõsségû (nem véletlen, hogy ezt külföldön is díjazták).

Óriási színészi teljesítmények koncentrálódnak, feszülnek benne - én Szirtest minden hibájával és tévedésével együtt nagyon szeretem, Törõcsik ragyogó és teljesen egyedi jelenség ekkoriban, Soós Imre óriási tehetség és elképesztõ energia egyvelege. Nagyon jó nézni, ha színészek között szinte szikrázik a levegõ, és a Körhinta pontosan ettõl válik olyan hitelessé* - akárcsak Fábri másik Sarkadi Imre adaptációja, az 1959-es "Dúvad", amelyet egész egyszerûen Bessenyei Ferencre írtak.

Azt is bátran hajlandó vagyok elismerni, hogy ez a film fontos állomása volt a Rákosi-éra sematizmusától való megszabadulásnak, a magyar film megtisztulásának és újjászületésének. Ugyanakkor a magyar filmtörténeten belül mégis sokkal kevésbé korszakalkotó, mint a három évvel késõbbi "Ház a sziklák alatt" vagy "Vasvirág".

Nem jelöl filmtörténeti határpontot, hiszen a sematizmust már elõbb elkezdték lebontani, és 1955-ben, bemutatásakor, már kifejezetten jól álltak ezzel a munkával. A szerzõ életmûvében is csupán annyiban jelöl határpontot, hogy jelentõs nemzetközi sikereket hoz számára, ami korábbi munkáiról nemigen mondható el. Igaz, ez órisi dolog is egy posztsztálini filmstruktúrában létezni igyekvõ alkotó esetében, de ettõl függetlenül ebben a filmben még nem találja meg az igazi hangját.

Amikor Fábri száz százalékosan érett és szerzõi filmekkel lép ki a közönség elé, az inkább a hatvanas évek eleje körüli idõszak, sõt, nagyjából kijelenthetõ hogy ez a periódus a "Két félidõ a pokolban"-nal veszi kezdetét és visz el aztán az igazán, megsemmisítõen nagy filmek irányába, mint a "Húsz óra", az "Utószezon", az "Isten hozta õrnagy úr", a "Pál utcai fiúk" (nézd meg újra, ha ne adj isten nem hinnél nekem - az egyik legnagyobb magyar szerzõi film!), a "Plusz-mínusz egy nap" (az egyik legfelkavaróbb film, amit valaha láttam) a korábban általam sokat ócsárolt, de ma már más, higgadtabb szemüvegen keresztül nézett "141 perc a befejezetlen mondatból", Fábri szerintem legjobb filmje, az "Ötödik pecsét" vagy a Balázs József -adaptációk (Fábián Bálint, Magyarok). Ezek egytõl egyig egyetemes filmtörténeti fegyvertények, míg a "Körhintának" csupán néhány jelenetét érzem annak.

Fõleg, hogy minden ellenkezõ látszat ellenére ezen a mozin még ott a sematizmus nyoma: még Barsi Béla a gonosz kulákbácsi (sic!), aki nemcsak, hogy maradi, meg önfejû, de még a tetejében kulák is. Szirtes méltó párja ebben - õ sem akar belépni a tsz-be, inkább dúl-fúl mérgében, meg möresztgeti a szömét. Nem érzem annyira hitelesnek a magyar vidék ábrázolását sem, mint ahogy Te látod - azt hiszem Szõts István már egy évtizeddel korábban, Sára Sándor vagy Zolnay Pál kamera-töltõtolljával pedig egy évtizeddel késõbb megalkotott vidékábrázolásai sokkal igazabbak és összetettebbek.

De mindez ne érdekeljen, ez csak unalmas esztétai fecsegés!

Mert a Körhinta egyébként (szerintem is) nagyszerû film. Nagyon szeretek benne elmerülni, nagyon tetszik a hangulata, a fényképezése, a finom és visszafogott erotikája (mert érdemes rá felfigyelni, hogy olyanja is van) és mindenekfelett a már emlegetett szikrázó levegõ Soós Imre és Törõcsik Mari közt.

A Zöldárat pedig nézd meg - nagyon érdekes a hangulata, könnyen bele lehet feledkezni!

És nem Gáll, hanem Gaál - hogy lehet ilyet elírni!

(Volt a korszakban Gáll István is, de õ íróként vált jelentõssé, ami azt illeti...)