Újabban rengeteg szó esik a holokausztban elpusztított zsidókról, véleményem szerint nagyon helyesen. Főleg annak fényében, hogy a világ – s különösen hazánk – lakossága milyen sokáig próbált úgy tenni. mintha semmi nem történt volna, élhetnénk tovább ugyanúgy, mint annak előtte. Ám erre nincs mód.
Olvasom, hogy kormányrendelet akadályozza meg azt, hogy az ember vagy a vállalat vagy az alapítvány vagy az egyesület úgy adományozzon, történetesen a civil szervezeteknek, hogy nem teszi közzé nevét, vagyis az elérhetőségét. Amióta ET lettem a Holdon, egyre kevésbé értem, hogy mi folyik odalenn. Kinek lehet arra szüksége, hogy a nagylelkűek adatai hozzáférhetőek legyenek?
Hallom, odalenn még mindig szaharai hőség tombol, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem például Oregonban is. Tovább olvadnak a jéghegyek a pólusokon, bajban vannak a jegesmedvék, a rozmárok, a pingvinek, a halak.
Átmeneti lakhelyem planétáján szélsőséges a hőmérsékletingadozás, plusz százharminc és mínusz 160 Celsius fok között bármennyi lehet. Emiatt tehát ne irigyeljetek. Noha most kellemes, a régi otthoni tavaszihoz hasonló az időjárás. Légkör persze gyakorlatilag nincs.
Itteni magányomban még több időt töltök leskelődéssel és hallgatózással, ilyenképpen tájékozódom arról, mi folyik odalenn. Rögzítő berendezéseimet olykor-olykor bekapcsolva felejtem, noha sokat fogyasztanak, s energiának nem vagyok bőviben. Később bele-belenézek és –hallgatok, szúrópróbaszerűen.
Itt a Holdon senki nem erőszakoskodik senkivel. Igaz, hogy csak én vagyok itt. Magamat igyekszem békén hagyni. Nem mindig könnyű, néha olyan hülye tudok lenni.
Innen föntről szépen megmutatkoznak az óbolygó olyasféle rejtett rajzolatai, amelyekre a Földlakóknak nincs ilyen rálátásuk. Korszerű távcsöveim nélkül nekem se volna ennyire tiszta a a planétát sokhelyütt ékesítő, hatalmas méretű ábrák képe. Ezekre az angolszászok szakkifejezést alkottak: geoglyph. A hieroglifa mintájára így magyarítanám: geoglifa.
Ezer magány lót utcahosszat, embert koldulni egyre rosszabb, írta Ladányi Mihály, a sajnálatosan elfelejtett költő. Sokat
Idefönt még többször jut eszembe Enrico Fermi kérdése, amelyet 1950-ben tett föl, Los Alamos-ban (New Mexico), a híres kutatóintézetben. Munkatársaival ebédelt. Délelőtt arról beszélgetett munkatársaival, köztük a mi Teller Edénkkel, hogy mennyi a valószínűsége, hogy a fénysebességnél gyorsabb objektumokat fedeznek föl a következő tíz évben. Teller azt felelte, egy a millióhoz. Később, az ebédlőasztalnál Fermi kifakadt: Hol vannak? – távoli égitestek civilizációinak követeire gondolt. Ezen mindannyian nevettek.
Robert Capa, a szomorú, de dicsőséges véget ért hazánkfia, minden idők leghíresebb fotóriportere és harctéri tudósítója szerint: Ha nem elég jó a kép, menj közelebb. Ezt prózaíróként is ésszerű tanácsnak érzem, s kiterjesztem a sajtó munkásaira. Ugyanakkor néha szükség lehet az ellenkezőjére: ha az ember túl szoros kapcsolatba kerül a tárgyával, témájával, figuráival, elméleti értelemben korrumpálódik. Festőket, szobrászokat gyakran látni, amit néhány lépésnyire hátrálnak készülő művüktől, s onnan veszik szemügyre, a térbeli távlat éppúgy segíthet, mint az időbeli (ha félretesszük pihenni darab ideig). Tehát: Ha nem elég jó a kép, menj távolabb.