Az Egy néma kiáltás, a Cannes-i Filmfesztivál 2010-es különdíjasa a klasszikus sémán halad: a magányos hős szembeszáll a sorsával és a hatalommal, s mi már az elején tudjuk, hogy bukásra ítéltetett. Rendezője eddig jobbára dokukat és rövidfilmeket rendezett, ez a harmadik nagyfilmes próbálkozása. Ha hozzátesszük, hogy Mahamat-Saleh Haroun Csádban született, s a mai napig ott dolgozik, csak meghajolni tudunk a teljesítménye előtt.
A sztori
Nem sokan indulnak el a világ egyik legszegényebb országából, hogy aztán olyan filmet készítsenek, amely a csádi mindennapokat megpróbálja közel hozni a nemzetközi nagyközönséghez – már ha ez egyáltalán lehetséges.
Az Egy néma kiáltás legfőbb erénye, hogy nem akar idealizálni vagy heroizálni. Főhőse egyszerű ember, aki reggel felkel, napközben egy luxushotelben őrzi a medencét, este hazamegy, csendes asszonyával megosztja a gondokat, és jobbnak látja elfogadni azt, ami éppen van körülötte. Az élete a medence, az a néhány köbméternyi víz, amely voltaképpen a múltját jelképezi. Adam egykor úszóbajnok volt, az úszómesteri pozíció egyfajta elismerés számára. S bár a munkát meg kell osztania a fiával, de boldog azzal, ami neki adatott, és legalább Abdellel lehet.
Katalizátor
[img id=279553 instance=1 align=left img]A lassan csordogáló napokat a modernizáció gyorsítja fel: a hotel új tulajdonosának rögtön feltűnik, hogy egy pozícióban két ember dolgozik. Adam megkapja a kapus állását és rövidre szabott öltönyét, Abdel asszisztensből úszómesterré lép elő. Adam világa összeomlik. Minden, amit biztosnak hitt, bizonytalanná válik.
Közben kitör a polgárháború. A nem túl tisztességes módon megszerzett elnöki széket az ellenzék ledöntené, ám a kormányerők intenzíven ellenállnak. Az ellenállás ereje a tömegben, és nem a szaktudásban van. A hadseregbe épphogy felcseperedett fiúkat fogdosnak be az utcán, akiknek jóformán arra sincs idejük, hogy haláluk előtt megtanulják kezelni a géppuskát. Abdelre is ez a sors vár: Adam nem tudja lefizetni a körzeti megbízottat, bár eddig sikerült valahogy elkerülni, hogy a fiút elvigyék. A rendező ezen a ponton voltaképpen a nézőre bízza, hogy eldöntse: valóban tehetetlen-e a főhős vagy a medencéért – és addigi életéért – cserébe akár még a fiát is képes feláldozni.
A történet és a mesélés módja végtelenül egyszerű. Nem más, mint magától értetődő dolgok láncolata – tegyük hozzá gyorsan: olyan egyértelmű dolgoké, amelyeket mi, romlott nyugatiak teljességgel elfelejtettünk. Ha Abdel távollétében felbukkan a fiú terhes barátnője, nem kérdés, hogy Adam befogadja-e, s a továbbiakban lányaként tekint-e rá. Olyan természetes ez, mint ahogy Adamet minden nap a ház előtt az árnyékban leterített takarón várja a reggeli. Vagy ha a fiú sebesülten fekszik egy tábori kórházban, Adam felpattan a szolgálati motorra, és sivatagon, homokbuckákon, frontvonalon keresztül száguld vele, hiszen a fia bajban van, s ha a fiú bajban van, az apának kötelessége megóvni őt.
A forma
Az Egy néma kiáltás olyan, mint egyfajta csádi változat dogmafimre: lassú, már-már vontatott képi világába itt-ott szűrődik csak bele pár híradórészlet, s bár nagy szerepet kap a történetben a tömegmészárlás, mégis alig látni egy-egy halottat vagy sebesültet. Inkább mutatja a történéseket Adam szemszögéből: a menekülők hatalmas tömegét, nőket, férfiakat, gyerekeket, amint megállíthatatlanul hagyják el a várost. A rendező elsősorban dokumentumfilmes, így itt is nagy szerepet kapnak az életképek. Hosszan nézhetjük, ahogy a család reggelizik vagy követhetjük a kamerával együtt a hotel vendégeinek türelmetlen tülkölését, a város éjszakai forgatagát a közvilágítás nélküli sötétségben.
A legszebb mégis a fim vége: Adam kimenti fiát a szanitécek karmai közül, bízik abban, hogy hazaviheti, ám mire a nevezetes motorral a folyóhoz érnek, Abdel már nem él. Adam a víz felszínére fekteti a fiút, s a test némán úszik el a naplementében. Így leírva meglehetősen giccsesnek hathat a jelenet, a filmben azonban helye van. Méltó lezárása egy szépen fényképezett filmnek, amely ráadásul egy olyan országról szól, amelynek pontos földrajzi helyét az európai ember legfeljebb csak sejti.
Kinek ajánljuk?
- A Panoráma rajongótáborának.
- Azoknak, akik szeretik az egyszerű dolgokat.
- Azoknak, akik elviselik a hosszas dokus zárványokat egy játékfilmben.
Kinek nem?
- Azoknak, akik nem szeretik a lassú filmeket.
- Akik bonyolult történetekre vágynak.
- Akik társadalomkritikát várnak egy polgárháborús időkben játszódó filmtől.
8/10
