Conan, a barbár (1982)

Attól, hogy nem sci-fi közegben játszódik, hanem régi történelmi időket idéző környezetben, ez a klasszikus kalandfilm is tekinthető szuperhősfilmnek, hiszen az Arnold Schwarzenegger által megformált címszereplő emberfeletti szupererejére támaszkodva áll bosszút szülei gyilkosán. A Conan, a barbár

miközben a kémia is igen jól működik a színész és küldetése során a főhős társául szegődő tolvajokat, Valeriát és Szubotajt megformáló kollégái (Sandahl Bergman és Gerry Lopez) között. John Milius rendezésének és a forgatókönyvírók – köztük Oliver Stone! – munkájának köszönhetően az alkotás mára igazi klasszikussá vált, és nem csak a szuperhősfilmek között.

Robotzsaru (1987)

A jövőbeli, bűnözés sújtotta Detroitban egy kiváló zsarut megölnek a rosszfiúk: egy átlagos krimiben a sztori itt véget is érne, ám Paul Verhoeven munkájában Alex Murphy holttestét a legújabb technológiák segítségével a világ legkorszerűbb rendőrévé, a félig robot, félig ember Robotzsaruvá alakítják át – aki azonban (hiszen még ott él benne az ember is) felettesei parancsait megszegve a törvény érvényre juttatása és a bűnözők levadászása helyett elkezd leszámolni azokkal, akik megölték. A Robotzsaru ikonikus státuszát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azóta franchise-zá nőtte ki magát, több folytatással, spinoff-fal és remake-kel. Az ok pedig, amiért azok is kedvelhetik, akiket taszítanak a szuperhősfilmek, az az, hogy

a műfajához képest szokatlanul realista film társadalmi szatíraként is kiválóan működik, miközben súlyos morális kérdéseket vet fel bűn és bűnhődés kapcsán.

Darkman (1990)

Sam Raimi elég bizarr alapötlettel dolgozó (anti)szuperhősfilmjében egy, a maffia által megégetett tudós (Liam Neeson) tér vissza a halálból, hogy utána kegyetlen bosszút álljon ellenségein. S mivel dr. Peyton Westlake haldoklása közben a laborban valahogy összeolvad egy olyan kísérleti technológiával, ami regenerálja a bőrt, arra a szuperképességre tesz szert, hogy 99 percig bárki külsejét felveheti, ám az idő lejártát követően visszaalakul súlyos égési sérültté.

A horrorisztikus elemekben bővelkedő alkotás

elsősorban azoknak lehet a kedvence, akik szeretik az olyan klasszikus horrorfilmeket, mint Az operaház fantomja, A láthatatlan ember, A farkasember vagy a Frankenstein, mert Raimi bőséggel merít belőlük; a két énje között viaskodó, de egyre sötétebb utat választó főhős sorsa pedig Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetére emlékeztet – szóval a horror mellett súlyos emberi drámát is kapunk.

Ez is érdekelhet

A 70 éves Liam Neeson 10 legjobb filmje – az Elrabolva előtt

Liam Neesont sokan már csak az Elrabolva, annak folytatásai és koppintásai sztárjaként ismerik, pedig a 70 éves színész előtte (is) elképesztő életművel dicsekedhetett. Ebből mazsoláztunk kedvünkre.

Tovább

A sebezhetetlen (2000)

Egy tömeges vonatszerencsétlenség egyetlen túlélőjéről mesélő A sebezhetetlennek – mint M. Night Shyamalan legtöbb alkotásának – nagyon erős és eredeti a high conceptje, hiszen egy olyan szuperhősről szól, aki egyáltalán nincs tudatában a szuperképességeinek. David Dunn biztonsági őr (Bruce Willis) sosem volt beteg egy percig sem egész életében, sosem sérült meg, azaz szó szerint sebezhetetlen,

de minderre csak akkor döbben rá, amikor elkezdi zaklatni a fura képregényrajongó, Elijah Price (Samuel L. Jackson).

Dunn ráadásul teljesen atipikus szuperhősfigura, hiszen nemcsak szuperhősnek, átlagembernek sem túl sikeres: házassága becsődölt, sz*r az állása, anyagi gondokkal küzd stb., frissen kiderült különleges képességeit pedig inkább nyűgnek érzi. Shyamalan később trilógiává bővülő alkotása így

egészen különleges nézőpontot ad

a szuperhősmítosznak, amit ráadásul még azzal is megbolondít, hogy Price és a címszereplő afféle komplementerfigurák, hiszen a Jackson által alakított karakternek, Mr. Üvegnek hihetetlenül törékenyek a csontjai.

Így lett teljes a trilógia

Üveg – Tökéletlen, de nagyon izgalmas!

Nem tudni, hogy eleve a koncepcióval volt gond vagy a kivitelezéssel, de M. Night Shyamalan új filmje megannyi hibája ellenére is lenyűgöző darab.

Tovább

Éjszakai őrség (2004)

Ez az orosz szuperhősfilm annak idején annak ellenére lett iszonyú sikeres, és tett szert olyan rajongókra, mint Quentin Tarantino vagy Danny Boyle, hogy igazából semmi eredeti sincs az alapötletében – mondhatni egy ősrégi univerzális történetet hasznosít újra, miszerint a sötétség és a világosság erői örök harcban állnak egymással, s míg a nappalokat a fény, az éjszakákat a sötétség harcosai felügyelik.

Timur Bekmambetov munkájának ráadásul nagyon jó a stílusa és a hangulata, így rendkívül élvezetes figyelni, hogy a két birodalom határán, a korabeli Moszkvában megnyílnak az őrség kapui, és egymásnak feszülnek a felek egy utolsó háborúra. A film folytatásaként készült Nappali őrség sajnos már közel sem sikerült ilyen jól, de Bekmambetov már az Éjszakai őrséggel nevet szerzett magának, így rögtön betört Hollywoodba, és olyan blockbusterek megrendezése után, mint a Wanted (ami szintén felfogható rendhagyó szuperhősfilmnek) vagy az új Ben-Hur, elkezdett ún. screenlife filmeket gyártani. De ez már egy másik történet.

Watchmen: Az őrzők (2009)

Ez az Alan Moore zseniális képregényén alapuló film egy olyan 1985-ös Amerikába kalauzol, ami egy valóra vált disztópikus rémálom, ahol a hidegháború szabályos háborúba fordul – és ami nem mellesleg

abszolút antitézise a szuperhősfilmeknek,

hiszen a sztori szerint a szuperhősök itt önbíráskodó gonosztevők, akiknek a tevékenységét (nem minden alap nélkül) betiltották. Mikor az egykori Őrzők egyik tagját meggyilkolják, társai és azok leszármazottai nyomozni kezdenek, amely nyomozás egy hátborzongató összeesküvésről rántja le a leplet.

A Watchmen egyszerre nyújtja a szuperhősök tevékenységét illetően azt a nézőpontváltást, mint A sebezhetetlen (csak itt a szuperhősök némelyike nem egyszerűen indifferens és szerencsétlen, hanem lelkiismeretlen erőszaktevő és tömeggyilkos), illetve egészen elképesztő történései ellenére azt a brutális realizmust, mint amit a Robotzsaruban is láttunk. Mindez együtt a sok frappáns ötlettel és az éles társadalomkritikával egészen különleges élményt nyújt

– amit pár évvel ezelőtt egy előzményként és folytatásként egyszerre működő sorozatnak sikerült megismételnie.

A sorozatverzió is kiváló

Ha el akarod dobni az agyad

Habár a Watchmen című sorozat a tavaly év vége nagy durranása volt, kár lenne kihagyni, ha azóta sem láttuk. Ezért a PORT.hu mai streaming ajánlata a koronavírus idejére az HBO rendhagyó szuperhősös sorozata.

Tovább

Az erő krónikája (2012)

Ez a méltatlanul elfeledett kis remekmű három középiskolásról szól, akik eleinte egészen átlagos kamasz fiúk, ám egy éjszaka egy szabadtéri bulin olyasmi történik velük, amitől különleges képességekre tesznek szert. Telekinetikus erejükkel képesek tárgyakat mozgatni, érzékelik egymás indulatait, és egyre erősebbek lesznek – viszont a három srác három különféle módon dolgozza fel az egész személyiségét felforgató változásokat,

és sajnos nem mindegyikük használná jóra az erejét.

Josh Trank rendezése – aki sajnos azóta mélyrepülésbe kezdett, lásd A Fantasztikus Négyes és a Capone című filmeket – nemcsak izgalmas módon kötötte össze a felnövekvéstörténetet a szuperhősmozival,

de ha nagyon akarjuk, még a Stranger Things egyes elemei is innen származnak.

(via Collider)

Ez is érdekelhet

A 7 legjobb háborús film – azoknak, akik nem szeretik a háborús filmeket

A Híd a Kwai folyón premierjének 65. évfordulója kapcsán összeszedtünk hét további olyan filmet, amely háborús közegben játszódik ugyan, de utat találhat azokhoz is, akik alapvetően nem nagy rajongói a műfajnak.

Tovább