Mi is beszámoltunk róla, hogy az Új múlt hatalmasat bukott az észak-amerikai jegypénztárakban (a 65 millió dollárból készült, rengeteg vásznon vetített alkotásra nyitó hétvégéjén összesen mindössze 2 millió dollárért váltottak jegyet), ráadásul az angolszász kritika is alaposan lehúzta (jelenleg 131 véleménycikk összesítése alapján 38 százalékon szomorkodik a Rotten Tomatoeson). Mi a magunk részéről furcsálljuk ezt az elutasítást, hiszen Joy művének melankolikus hangulata azonnal megragadja a nézőt.

Az, hogy eredeti lenne, persze nem mondható el a filmről, hiszen a Westworld című sorozathoz hasonlóan számtalan referenciával rendelkezik, számos helyről merít, de ezeket az elemeket olyan hatásosan fésüli össze, hogy – megint csak a Westworldhöz hasonlóan – sikeresen épít belőlük új, önálló világot, amelynek

szinte tapintható atmoszférája még akkor is tagadhatatlan, ha kívül maradunk belőle.

Joy egy olyan, nagyon is reálisnak tűnő közeljövőt álmodott a vászonra, amely látványvilágát tekintve a Szárnyas fejvadászt idézi, egyebekben viszont igen pontosan és aktuálisan van levezetve napjaink környezetszennyező nemtörődömségéből. Ebben a jövőben ugyanis az Egyesült Államok nagyvárosainak, köztük a cselekmény fő helyszínét jelentő Miaminak a legnagyobb része víz alá került, így rendkívüli módon felértékelődtek a szárazföldek és a szárazföldi ingatlanok (ennek a mozzanatnak a cselekményben is fontos szerepe lesz), ezenkívül az elviselhetetlen forróság miatt az emberek áttértek az éjszakai életmódra, mivel a nappali hőségben csak pihenni van erejük.

A környezeti tényezők mellett pedig az a momentum is stimmel, hogy ebben a nem túl barátságos jövőben a szárazföldi otthonokon kívül még valami felértékelődik, ahova menekülni lehet: az eszképizmus minden korábbinál csábítóbb alternatíva, ezért az emberek filléres emlékeik minél valósághűbb felidézéséért hajlandóak kisebb vagyonokat is fizetni. Ilyen emlékfelidézőként dolgozik Hugh Jackman karaktere, az egykori katona, Nick Bannister, aki csakhamar átvedlik a hardboiled krimikből és a film noirokból ismert elszánt és kőkemény magánnyomozóvá, akit azonban egy femme fatale bármikor képes levenni a lábáról.

Az Új múlt egyes számú referenciáit tehát Sam Spade és Philip Marlowe kalandjai (A máltai sólyom vagy a Kedvesem, isten veled!) jelentik, amit az ismerős motívumok (és a noirokat formailag is megidéző megoldások, például a fényhiányos felvételek és az esős képek) mellett tovább erősít a főhős folyamatos belső monológja. Tény, hogy aki nem járatos a műfajban, valószínűleg nem tudja hová tenni a kissé erőltetett eszmefuttatásokat (például az olyan patetikus sorokat, mint „Az emlékek hajója árral szemben halad, és én vagyok rajta a kapitány”) – pedig az egyes szám, 1. személyben elmondott mondatok épp azt a célt szolgálnák, hogy még inkább berántsák a nézőt.

De Lisa Joy munkájához az is tud kapcsolódni, aki, ha nincs is képben a régmúlt filmalkotásait illetően, ismeri az Eredetet, a rendező sógora, Christopher Nolan filmjét, amelynek főhőse álmokban nyomoz.

Bannister ugyanis szintén az emberi elmében kutat, csak nem álmok, hanem emlékek után;

és mikor egy gyönyörű nő, Mae azzal fordul hozzá, hogy nem találja a kulcsát, a pácienst a speciális emlékfelidéző eljárásnak alávetve a férfi secperc alatt kideríti, hol rejtőzik az elkallódott holmi – s persze ő meg annak rendje és módja szerint beleszeret Mae-be.

Mikor azonban a nő váratlanul nyom nélkül eltűnik, Nick pedig nem várt helyen, valaki másnak az emlékében látja felbukkanni,

Ekkor a sci-fi és a neonoir mellé a krimi és a thriller műfaja is bevonul – az Új múlt viszont nem annyira fordulatainak izgalma és csavarossága miatt válik emlékezetessé, hanem megindító és szívbe markoló megfejtése révén.

Minderről nem lenne ildomos részleteket elárulni, de ezen a ponton az Új múlt felidézi az összes olyan alkotást a Kínai negyedtől a Szédülésig, amelyben a férfi főhős olyan nőbe szeret bele, aki titkokat őriz, és akit valaki egészen másnak gondol. Az említett megindító és szívbe markoló megoldás miatt pedig felsorakozik minden olyan műhöz, legyen az a Viharsziget vagy a Memento, amelyben az emlékek és az emlékezet szívfájdítóan manipulatív módon jelenik meg, és amelyben a hősök mesét írnak a saját maguk számára. Emiatt pedig bukhatott Lisa Joy filmje bármekkorát, nem tudjuk másnak látni, mint ami valójában: egy könnyfakasztóan szép neonoirnak.