Lássunk néhány klasszikus gengszterfilm-jelenetet, melyen a mai napig hajlamosak vagyunk felszisszenni!
Az Apple anno képes volt súlyos dollármilliókért reklámot forgatni Ridley Scott-tal, míg pl. a British Petroleum Steven Spielberget fogadta fel hasonló célra – aligha szerényebb összegért. Eközben valahol Európa közepén, a siránkozás, a nyúlfarkas kulcstartók és a műbőr autóstáskák őshazájában egy erősen kopaszodó, mérsékelten joviális úr felmutatott egy táblát kézikamerája előtt, majd az egész ország erről beszélt. (Igaz, többségében kikerekedett szemmel.)
A 80-as években a bennünk lakozó filmesztéta két csoportba sorolta a mozikat: voltak az akciófilmek és az értékelhetetlen sallang. Fejlett kritikai érzékünk ugyanakkor mereven elutasította, hogy a rendezéssel, színjátszással, költségvetéssel kapcsolatos dilemmákat fogalmazzunk meg, a filmeket egy fényévekkel magasztosabb szempont, történetesen az áldozatok körülbelüli száma alapján rangsoroltuk.
A bakiparádé a szilveszteri összeállítások elmaradhatatlan műsorszáma, a Budapest TV pedig már-már túlságosan hálás alapanyagot szolgáltatott ehhez. Már csak azért is, mert az ominózus csatornán az ún. profi pillanatok voltak a természetellenes műsorelemek. Ezért csupán a bőség zavara volt az egyetlen olyan tényező, mely megnehezítette, hogy összegyűjtsünk öt örökérvényű bakit az BPTV történetéből. (A fair play jegyében Anettka telefonos műsorait hanyagoltuk az összeállítás során.)
A Budapest TV ünnepi mulatós műsorai olyanok voltak, mint a zárlatos karácsonyfaizzó: az érzékenyebb nézők huzamosabb bámulásától könnyen epilepsziás rohamot kaphattak. Mi azonban az ünnepi önfeláldozás jegyében belenéztünk a Diridáré című mulatós műsor egy régebbi, karácsonyi kiadásába.
Létezik jóval extrémebb túlélőjáték is annál, mint amivel a Menekülő ember vagy a Fűrész-filmek próbáltak sokkolni minket. Ennek pedig december végén hús-vér résztvevője mindenki, aki hupikéket hány a karácsonyi filmfelhozataltól, és hiába várja, hogy a két betörő végre elkapja és üveggyapottal tömje ki a kis szőke hernyót.
A Régen Minden Jobb Volt Mozgalom hívei sok esetben joggal hivatkoznak arra, mennyivel kevésbé terhelték meg a gyermeki pszichét a 70-es, 80-as évek rajzfilmsorozatai, mint azok a szörnyszülöttek, melyek később a Cartoon Network génlaborjából szabadultak el. Véleményük szerint erre lehetséges magyarázatként szolgálhat, hogy 4-5 évtizeddel ezelőtt még nem írták elő a szintetikus drogok kötelező használatát az animációs szériák alkotóinak. A következőkben öt ellenpéldát mutatunk be.
A birkózás – merthogy a korabeli tévéújságok kezdetben így interpretálták a „wrestling” kifejezést – egészen a 80-as évek végéig egyet jelentett számunkra az olimpiai sportággal. A kábeltévé-forradalom azonban elhozta a Eurosportot, ahol a péntek esti „birkózás” nyomokban sem emlékeztetett Farkas Péter sportolói (!) munkásságára. Ellenben fényévekkel szórakoztatóbb volt annál. Sosem múló nosztalgikus rohamunk arra késztetett minket, hogy megemlékezzünk a pankráció jó három évtizeddel ezelőtti fénykoráról és – ha nem is szó szerint vett – halhatatlanjairól.
Derrick, Az Öreg, Két férfi, egy eset és Tetthely – négy krimisorozat, melyet a szüleinkben lakozó Aczél György többnyire a (számunkra) tiltott kategóriába sorolt a 80-as években. Az efféle szigor abszurd mivoltát már gyerekként is éreztük, ugyanakkor nem hagyott minket nyugton a kíváncsiság: vajon milyen hatást gyakorol ránk az említett sorozatok egy-egy epizódja közel 40 év távlatából a nosztalgián kívül? Az értekezést akár egy szóval is rövidre zárhatnánk, de azért lássuk bővebben!
Az előző válogatásunk által kiváltott kollektív sokkhatáson felbuzdulva újfent bemutatunk öt világslágert, melynek magyarosított verziója kvázi mustárgáz-támadás volt a szürkeállomány ellen.
Pataky Attila azt testesíti meg a tudomány híveinek, amit a zsuppfedeles tető a tűzvédelmi szakembereknek. De nem kell elkötelezett racionalistának lennünk ahhoz, hogy az Edda-frontember egyes nyilatkozatai átszakítsák pszichikai védőhálónkat. Lássunk néhány példát arra, amikor ez utóbbi visszavonhatatlanul bekövetkezett.
Kevés olyan nagyszabású átjáróház létezett a hazai színész szakma számára, mint a Szomszédok. Sőt, akadtak művészek, akik évek elteltével új személyazonossággal tértek vissza (akár többször is), ami egy kéthetente jelentkező sorozat esetében anno aligha keltett feltűnést.
Márpedig takarítani, főzni, rappelni mindenki tud! Ugyan, milyen kihívást tartogat, hogy az ember dobalapra ritmizálja fel a vízállásjelentést? Bizonyos körökben ma is ez az általános vélekedés a hiphoppal kapcsolatban. A következőkben öt hazai példán át demonstráljuk, hogy az iménti téveszme miféle muzikális műhibákat eredményezett anno a mainstream popéletben.
Az önfeledten halandzsázott külföldi slágerek kétségkívül kínosnak hatnak, hacsak nem csendes magányunkban prezentáljuk őket. Sokszor azonban magyar nyelvű bravúrátirataik sokkal inkább alkalmasak masszív szégyenérzet kiváltására, mint egy „ádzsászkótuszé álávjú”. Az alábbiakban ezt demonstrálnánk öt példával:
1991-ben magukat felelősségteljes szülőnek tartó házaspárok egy komplett generációt tiltottak el a Twin Peakstől, ugyanakkor zokszó nélkül hagyták, hogy gyermekük a Varjúdombi meséket nézze. Mintha csak azt kommunikálták volna: „Nem játszhatsz a pillangókéssel, de nézd csak, itt van ez a 9 mm-es Beretta!” Ugyanakkor a szülői szigor nem volt teljesen indokolatlan David Lynch kultsorozatával szemben: a Mentos-reklám-vigyorú szellem, BOB ugyanis a 18 éven felettiek idegszálain is úgy cimbalmozott, mint Ökrös Oszkár egykor az Anonymus étteremben.
Immár 40 éve, hogy Hope város rendőrei barbershopot csináltak a helyi kapitányságból csak azért, hogy megszabadítsanak egy csövest kétnapos borostájától. A sztori folytatását jól ismerjük, a vietnami veterán ámokfutásának mégsem a lángoló benzinkút volt a legsúlyosabb következménye: sokkal inkább az a trágyafilmcunami, melyet az 1982-es Rambo: Első vér, illetve 1985-ös Rambo 2 generált. Vegyünk sorra néhány félresikerült klónt a költséghatékonyság és idiotizmus génlaborjából!
A 90-es évek egykori VHS-generációja vélhetőleg a mai napig azonnali távozásra és élete átértékelésére szólítja fel azt a renitens egyedet, aki a „spárga” kifejezésről Rácz Jenőre, netán a háztartási bolt kínálatára asszociál. Etikai kódexük szerint ugyanis ez elsődlegesen egy gimnasztikai fogalmat takar, melynek öncélú használatával Jean-Claude Van Damme kétségkívül iskolát teremtett. Lássunk öt példát arra, amikor hősünk annak dacára élt az ominózus tornászmutatvánnyal, hogy az égvilágon semmi nem indokolta azt!
Mint tudjuk, kutyával és gyerekkel még az akkumulátorsavas négercsók és a csótánnyal töltött bonbonmeggy is eladható. Ennek pedig olyan állítólagos marketingszakemberek is tudatában vannak, akik sutyiban az emberi tűréshatár feszegetését tekintik valós hivatásuknak. Míg szellemi elődjeik a gúzsba kötést és az alvásmegvonást preferálták, ők a humán biotortúra lekíméletlenebb formáját, az idegesítő gyerekeket vetik be reklámblokkról reklámblokkra. Vegyünk sorra néhány kiskorút, akiktől nemcsak kezünk, de szemgolyónk és dobhártyánk is ökölbe szorult anno.