Úgy száz évnek előtte Niko elaludt. Mellette Vano állt. Egyszerre csak látni kezdték a világot. Látták a tegnapi bánatot itt, a másnap szomorúságát amott, míg a távolban magányuk remegett. Nagy köveket láttak gondolattal tele, köveket szerelemmel tele, követ boldogsággal tele, félelemmel és féltékenységgel tele, követ üres kövekkel tele. Néha felnőttek és néha meghaltak. Látták a pillanatot egy faág mögött; a nappalokat, amint éjszakáikat keresték; az éveket, amint távoli ösvényekre heverednek. Látták a végtelen mezőkön szunnyadó, pipázó századokat. Niko néha faág volt, Vano levél, amint sárgán és ráncosan aláhull. Felkapta őket a szél. Láttak egy várost. Egy udvart. Gyönyörű nőket és fura alakokat. Egy baktató fotográfust és... és meglátták kedvenc, bolond fájukat. S talán látni fognak egy képet, amelyen lassan megmozdul, élni kezd és meghal újra minden...