Beszélgetés Osváth Júliával

Bakancslistához adom
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott magyar portréfilm, 1981

Még nincs szavazat!

Légy te az első!

Akarnak egy kendőzetlenül őszinte másfél órát tölteni a huszadik század egyik legnagyobb operaénekesnőjével? Az idén 20 esztendeje eltávozott Osváth Júlia alakját idézzük meg nézőknek. Amint saját kertjében hétköznapian, mondhatni nyersen, önbizalommal, de nem önhittséggel telve beszél életéről és pályájáról, rájövünk: az életet nem kell túlbonyolítani. Tettetni is szükségtelen, mert lefoszlik rólunk minden felesleges. Osváth Júlia, az egykori varrólányból lett énekes - akinek Constanza-alakításáról annak idején műalkotásnak beillő méltató lírai elemzések születtek - hazánk első Kossuth-díjas művésznője lett 1949-ben Bajor Gizi és Fischer Annie társaságában. Egy határozott egyéniség, aki magával és másokkal szemben is szigorú volt, aki nem járt esténként társaságba "füstöt nyelni", aki nyugdíjas éveiben amatőr csillagászkodott, fiatalon viszont gyönyörű festményeket festett, akinek rúzsfoltjaitól piroslott az élete végéig gyakran zongorázott Beethoven-kotta fedele, aki 60 éves kora felett még a Don Carlos női főszerepét énekelte és aki felszólítja kérdezőpartnerét: "Nehogy nekem itt elsírja magát!" Nemcsak véleménye kategorikus, de önkritikája és korral haladó hétköznapi asszonyi lényeglátása is, melynél talán csak életszeretete nagyobb. "Itt a kotta, benne van, miről kell énekelni, ott a szöveg, ott a zene... és az ember az ösztönére van bízva." Íme az ösztönös művész vallomása, akiről saját bevallása szerint egyszer azt mondta a nagyon tisztelt Jancsi, azaz Ferencsik János karmester: "Egy bolond az életben, de a színpad királynője."

Egyéb epizódok:

Stáblista:

Alkotók

Hozzászólások

Szerinted?