Elveszett paradicsom

Name: Elveszett paradicsom
Genre: filmdráma
Released: 2018-04-22T09:48:50+0200
Duration: 91 min
Rating: 8.4
Cast: Pálos György, Páger Antal, Törőcsik Mari, Esztergályos Cecília, Koltai János

Bakancslistához adom

magyar filmdráma, 91 perc, 1962

Értékelés:

55 szavazatból

Szerinted?

39 hozzászólás

Sebők Zoltán agysebész édesapja 75. születésnapját ünnepli kolozsvári rokonuk, a kedves, cserfes Mira társaságában, amikor eljön hozzá balatoni házukba a fia teljesen elgyötörten. Letartóztatását várja, mert tiltott abortuszt hajtott végre szerelmén, a műtét nem sikerült, s a szerencsétlen nő belehalt a gyermekáldás elkerülésébe. Mira természetesen nem tud minderről, és fiatalsága minden bizalmával próbálja "meghódítani" a számára csodálatos férfit. Makk Károly 1962-es filmje Sarkadi Imre színművének filmváltozata Pálos György, Páger Antal, Törőcsik Mari főszereplésével.

Stáblista:

Szereplők

Pálos György

Sebők Zoltán

Páger Antal

apa

Törőcsik Mari

Mira

Esztergályos Cecília

Koltai János Demjén Gyöngyvér Siménfalvy Sándor

Alkotók

rendező: Makk Károly
író: Sarkadi Imre
forgatókönyvíró: Makk Károly
zeneszerző: Fényes Szabolcs
operatőr: Szécsényi Ferenc
vágó: Kerényi Zoltán

Szerkeszd te is a Port.hu-t!

Hozzászólások

Spoiler

Offtopik

Szerinted?

Az 1986-os változatban én meg Hegyi Barbarára emlékeztem olyan határozottan, mint te Cserhalmira. Nekem az a változat tettszett legjobban. Nem Malek Andrea volt Mira, hanem Hegyi Barbara. Ott még nagyon fura volt a hangja, amit azóta már sikerült kellemesebbé tennie.

Válasz

10/10

Csodálatos film csodálatos alakításokkal. És a kérdés: mi a teendő egy végzetes hiba elkövetése után? A narratíva az újrakezdés.

Válasz

10/10

Nótárius 2022 dec. 05. - 00:12:57 10/10 Előzmény Xxy92

Kedves Xxy92!
Tisztelettel szólva, téved.
"Az ’édenkert, mennyország’ jelentésű paradicsom szót kisbetűvel írjuk (pl. Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: Helyesírás. Osiris Kiadó, 2004.). Ugyanezt az írásmódot rögzíti az Útmutató egyházi kifejezések helyesírásához c. kiadvány (Szent István Társulat, Budapest, 2006) is." e-nyelv.hu 2009. 02. 02.

Útmutató egyházi kifejezések helyesírásához:
(p-betűs részlet)
"Az alábbi jegyzéket a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2005. december 1-jei ülésén megtárgyalta és hasznosnak találta, s a Magyar Katolikus Egyház intézményeinek és egyes tagjainak használatára útmutatásként közrebocsátja."
- "paradicsom (Édenkert)"

A mellékelt kép szerint az 1975-ben megjelent Vallástörténeti Kislexikon is kisbetűvel szócikkezte. 👆

"A legújabb szabályok szerint: ...
Az Éden és a Paradicsom lehet nagy kezdőbetűs tulajdonnévi szerepben (AkH. 219. o.)"
e-nyelv.hu 2020. 05. 20.

Tehát korábban egyértelműen a kisbetűs volt a helyes változat, míg a legújabb szabályok* szerint is csak a kontextustól függő lehetőség (!) a nagy kezdőbetűs írásmód!
Ennek megfelelően Sarkadi Imre is, a kérdéses drámában is, minden előfordulási helyén kisbetűvel írta anno; valamint ugyanez látható a mű eddigi összes könyves kiadásában, színházi és filmes megjelenítésének címében is.
Egyébként a dráma eredeti szövegében is mindkét jelentésében jelen van a paradicsom szó, de bízvást aligha van olyan ember, akinek az adott szövegkörnyezet alapján gondot okozna a helyénvaló értelmezés:
"Ádám meg Éva is nyilván fenemód bánta, hogy kiűzték őket a paradicsomból - de hát segíteni már nem lehetett rajta. Az elveszett paradicsom - elveszett."
... "Sok olyan ízét kóstolhatod még meg ezalatt is annak az elveszett paradicsomnak, amit észre sem vettél eddig."
... "a falevelek inkább délszakiak voltak -, körbe raktuk egy tálon, paradicsomok és paprikák közé." ... "Matisse-csendélet? Paprikával, paradicsommal?"
"Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat. A szörnyű csak az benne, hogy most találkoztam veled, nem akkor, amikor még mindent jól lehetett volna tovább folytatni. A lángpallosú kerub még egy pillantást engedett az elveszett paradicsomba." (?)

Válasz

Hm, érdekes kérdés. A szerző valószínűleg igy akarta. Most nem találtam meg saját könyvtáramban a példányt, de szinte mindenhol kis p-vel írják, pl. https://mek.oszk.hu/01400/01479/
Hozzátéve, hogy a fogalom erősen "köznapiasult", vö. turistaparadicsom, stb.

Válasz

offtopic

Kedves szerkesztők! Érdemes lenne jelen film címében mindkét szót nagybetűvel írni, ugyanis aligha a piros zöldség az, amit Páger Antalék keresnek ebben a szép alkotásban.

Válasz

Teljes mértékben egyetértek!
Sosem értettem meg azokat az embereket , akikben nincs elég bátorság, elszántság, kreativitás, fantázia, kurázsi,..stb..az élethez!

Válasz

Eddig én is csak az 1974-es változatot láttam. Örülök, hogy sikerült elcsípnem ezt is.
Mind a kettő tetszett.

Válasz

Ki volt a zeneszerző?

Válasz

Akkor ezek szerint mégiscsak megvan valahol? Ez jó hír. :-)

Nekem megvan a hangfájl, pár évvel ezelõtt lementettem, de talán másnak hasznos lehet egy ilyen értékes lelõhely. Köszönjük!

Válasz

Elveszett paradicsom /Ajtay Andor, Tordy Géza, Almási Éva/ meghallgatható itt: http://misogaeva.weebly.com/raacutedioacutesziacutenhaacutez/elveszett-paradicsom

Válasz

Kétszer próbáltam megnézni ezt a filmet, de már az elsõ pár perc annyira más volt, mint amilyennek lennie kellene, hogy végül nem sikerült megnéznem, sem elõször, sem másodszor, és azóta nem próbálkozom. Azért sem, mert van két másik feldolgozásl, amik bõségesen elegendõek nekem, és mindent megadtak, amit ettõl a történettõl vártam.

A mai napig nem értem, miért éppen ez a film maradt meg elérhetõ formában az utókor számára. Igen, az igaz, hogy nagy nevek vannak benne, de aki tapasztalt már, az tudja, hogy ez sokszor nem elég, és itt sem elég. Nem adja vissza a lényeget, amiért ezt a remek drámát szeretni lehet.

Amit elõször láttam, és amely a történetet megismertette velem, az 1974-es Elveszett paradicsom töredék. Fõszerepben Cserhalmi György, és arra is tisztán emlékszem, hogy Malek Andrea volt Mira, de a szereposztás mást mond, viszont Cserhalmi és Páger rendben van a listában is. Szóval ez volt az elsõ élményem a darabbal kapcsolatban, és nagyon mélyen megérintett. Azonnal bekerült a nagy kedvencek közé.

A másik, ami nagyon megérintett, sõt, egészen bizonyosan ez hatolt a legmélyebbre, egy rádió hangjáték volt,Tordi Gézával és Almási Évával a fõszerepben. Sajnos arra nem emlékszem, ki volt az öreg Sebõk, csak azt tudom, hogy nagyon jó volt hallani a szavait. Ebben a verzióban már végképp benne volt minden drámaiság, ami nyomást gyakorol az ember lelkére, és kár, hogy valószínûleg nagyon kevesen emlékeznek rá. Merthogy kellene, sõt jó lenne. Mindkét figura nagyon sebezhetõ volt, természetes és valós, néha boldog és könnyed, néha tragikus, reménykedõ, aztán megint csalódott, az érzelmek skálájának valamennyi végpontjáig eljutottak. És hihetõvá vált, hogy lehetséges ennyit várni egy emberre.

Végül, és nem utolsó sorban az érdem nagy része az íróé is, a címválasztásból is sejthetõ, hogy nem egyszerû, könnyed kis mulatsággal lesz dolgunk, mint ahogyan azt a katarzisokkal és életbölcsességekkel jócskán ellátott cselekmény be is bizonyítja nekünk.

Válasz

Nem szerettem ezt a filmet. Pálos György játéka hiteltelen, a két fõszereplõ beszélgetései, viselkedése nem életszerû. Tulajdonképpen az a fajta mûvészieskedés zavart, ami a 60-as évek filmgyártását jellemezte, és ezt a korszakot nem minden film éli túl.

Válasz

offtopic

Olyan mélyen, hogy azt el sem tudod képzelni...

És, persze, mindenhol...

Válasz

Nem lehet, hogy Isten bennünk van?...

Válasz

offtopic

Kedves Miki!

Nagyon köszönöm a válaszodat!

Bevallom, így már tökéletesen érthetõ az álláspontod és a túldimenzionálásra vonatkozó észrevételeid is!

Olyannyira, hogy alaposan össze kell szednem a gondolataimat egy riposzthoz!

És ez nagyon jó. Kettõnk vitáiban ugyanis azt élvezem leginkább, hogy nemcsak a megközelítésünk különbözik, de, némi nyomást gyakorolva a másikra, egészen újszerû és érdekes gondolatokat is kisajtolunk egymásból, ha épp arról van szó!

Ami viszont biztos, hogy sem Sarkadi drámáját, sem Makk filmjét nem igyekeztem túl magas polcra helyezni.

Igaz, mindkettõt felettébb kedvelem, kissé elfogult is vagyok velük szemben - ezt sem vitatnám - de a biblikus hasonlatok a szituációnak szóltak, amely a filmben kibontakozik, s amely olyannyira egyetemes és õsi, hogy ezerszer és ezerszer megismétlõdik.

Miért gondolom azt, hogy a vázolt kapcsolat egy õsrégi helyzetkép újfajta megnyilvánulása?

Nos, mert én alapvetõen hiszek abban a gondolatban, minden korlátoltság, nyomor, idiotizmus és kilátástalanság dacára, amit az emberiség valaha kitermelt magából, és minden pesszimizmusom (realizmusom?) ellenére, amelyet a jelen állapotok gerjesztenek bennem, hogy "mindannyian Isten manifesztációi vagyunk". Úgy gondolom, mivel Isten mindenható, ezért azonos is a Mindennel. Ebbõl pedig az következik, hogy olyannyira nem függetleníthetjük magunkat Istentõl, hogy mindnyájan tulajdonképpen kis Isten-darabkák vagyunk, amelyek a nagy egészbe vágynak vissza.

Mindnyájan.

Még a Heidrichek és Kun Bélák is - ami azért nagy szó!

"Még most sem szoktam meg egészen / hogy teljest föl nem foghatok, / hogy csak a részek kavarognak / és rajtuk túl nem nyúlhatok." - írja Weöres Sándor a Rongyszõnyeg-ciklus egyik darabjában.

Mert hát, a mai devalválódott helyzetében az emberiség persze nem képes - miért is lenne képes? - hogy elhiggye ezt. A jószándékunk és jóhiszemûségünk - e tekintetben elveszett. Most már a "jobb fejek" is zárják ajtóinkat, nem mennek ki a vonatfülkébõl úgy WC-re, hogy ne vinnék magunkkal az egész holmijukat és egyre kevésbé tudják függetleníteni magukat a negatív elõítéleteiktõl.

Elveszett az ártatlanságunk, elveszett a Paradicsomunk...

"Minden egész eltörött" és "minden láng csak részekben lobban". Olyan sokan vagyunk és olyan apró darabkái Istennek, hogy már képtelenek vagyunk hinni benne, hogy ez a zûrzavaros és legrosszabb rémálmainktól sem mentes (sõt, általuk nagyon is benépesített!) Világ, képes összeállni egy egésszé. Egy Teljes és Hiánytalan egésszé. Egy Tökéletes és zárt statikusságában is dinamikus létezõvé.

Miért is hinnénk ebben - hiszen életünk oly sok tapasztalata és pillanata szemben áll ezzel. De ahogy Simone Weil mondta volt:

„A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, jó és reális.”

Életem egyik jelentõs filmélménye, a Mátrix éppen azt taníttatja meg velünk, hogy ne higgyünk a szemünknek. Hogy ne abban higgyünk, hogy a világ rossz, irreális, abszurd létezése valódi létezés. Hogy lássuk meg a valóságot, a dolgok mögött, és vegyük észre a "mechanizmust", a "struktúrát", az "establishmentet", amely nem értünk van, hanem bizony sokkal inkább mi cselekszünk ennek a fenntartásáért, öntudatlan és mohó, egoista igyekezettel. S bár mindnyájunknak van képzetünk a bizonytalan tökéletességrõl, odahagyjuk a biztos töredékesért - ami miatt megint csak nem lehet kárhoztatni minket - és az utolsó pillanatig mûködtetni fogjuk a rendszert - amelyre USB-vel csatlakoztattak minket - már régen elfelejtve, hogy lehet másként is...

Pdig az igazság az, hogy mi, mindannyian, a nyomortanyák lakói és az elit öltönyös bábjai, sznobok és békeharcosok, pópák és szexrabszolgák - mi mind Isten manifesztációi vagyunk, és a Kálváriát járjuk, újra és újra. Mindig.

Hiszen a saját fia is megtette ezt, és megértette velünk, hogy ez így néz ki és senki nem függetlenítheti magát tõle!

Kemény igazság, nehéz elfogadni, s még csak azt sem mondhatom, hogy megkönnyíti az életet.

De mégis. Weöres Sándorral én is azt mondhatom: "Most mint gallyat a máglya égése, / befogad az Isten szenvedése - / nem véges kín, mint vágott-libáé: / határtalan, mint a termõ tájé. / Nem mennék / soha vissza, / nem mennék / soha vissza, / kínom olyan kerek, égi-tiszta." (http://www.youtube.com/watch?v=-g0TVVjK8-w)

...

S talán most, ezen a ponton már az is érthetõvé válik, miért az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel példálóztam e rendkívüli filmalkotás kapcsán. Ha ugyanis mindannyian Isten manifesztációi vagyunk, akkor mindannyian egy Divina Comediát játszunk újra és újra.

S ez esetben mindegy, hogy melyik szerepet vállaljuk be a világ forgószínpadán, hogy melyiket játszuk el (mindegyik szuverén sajátunk, és olyan, mint a miénk, még nem volt és soha nem is lesz a repertoárban), végül is mindnyájan, isten-darabkákként, isteni színjátékot játszunk.

Ha pedig mindnyájan isteni színjátékot játszunk, akkor nemcsak a "Négy évszak" és "Corelli "concerto grosso"-i", nemcsak Balzac "Emberi színjátéka" és Móricz "Erdélye", nemcsak Marcel Carné "A szerelmek városa" és Coppola "Keresztapája" (és ezzel fel is soroltam két filmet abból a rengeteg kivételes alkotásból, amelyet ez a nagyszerû médium bõ száz éve alatt létrehozott) hordozza Isten képmását. Nemcsak ezekbõl néz vissza Isten. Hanem minden emberi történetbõl.

Sõt, az "Amerikai szépség" Wes Bentley alakította Ricky-je, még egy szél által felkapott zacskóban, egy halott galambban, sõt, egy megfagyott hajléktalanban is képes viszontlátni Istent - ami azért nem semmi.

Szóval azt mondanám:

Igen, vannak kivételesen nagy, kivételesen jelentõs mûalkotások - az összes emberi alkotáshoz képest nem sok, de tulajdonképpen mégis rengeteg! - amelyek a Tábor hegyi Színeváltozás olyan tisztaságával csillogtatják meg elõttünk Isten ezer arcú nagyszerûségét, hogy mi is, mint Péter, sátrat vernénk alattuk és örökké képesek lennénk gyönyörködni bennük (már kiben mi pendít meg hallhatatlan húrokat).

De az egyszerû, hétköznapi, sõt, kifejezetten ronda emberi történetek is megmutatják ugyanezt.

Mindannyian hozzájárulnak egy kicsit a Teremtés beteljesedéséhez. Minden történet. Van amelyik inkább, van amelyik kevésbé, van, amelyik alig.

Sarkadi "Elveszett paradicsoma" viszont nem a legkisebb ezek közül - ahogy Makk parafrázisa sem. Ezért hát, ha meglátom fõkaraktereiben a három isteni személy képmását, talán én sem vagyok ostoba, vallási fanatikus vagy õrült. Lehet, hogy néha túláradóan, már-már idegesítõen patetikus?

Igen, lehet...

De ez vagyok én, és nem igazán tudok rajta változtatni...

...

Válasz

Kedves Vinogradov!

"Miért ne használhatnék biblikus párhuzamokat egy "Elveszett paradicsom" címû dráma-parafrázis kapcsán?" - kérdezed.

Bármivel kapcsolatban használhatsz te is - és más is - bibliai párhuzamokat, csak félõ, - nem elsõsorban ezzel a valóban értékes filmmel, hanem másokkal kapcsolatban, - hogy devalválódik a súlya, az értéke egy ilyen fogalomnak, egy ilyen probléma-körüljárásnak, egy történet ily módon való megvilágításának.
Lehet, hogy erõltetett a példa, - meg egy kicsit máshonnan is indul, - de a számomra végtelenül hamis és álságos, amikor amerikai filmekben két percenként elmondják egymásnak telefonon, hogy "Oh, honey, I love you so much!" - nagyjából, "Édesem, annyira szeretlek!" - a következõ pillanatban meg egymásba vágják a kést, vagy ott hagyják a másikat a legnagyobb pácban, - ha csak képletesen is.

Bizonyos fogalmak túl sokszor való használata elcsépeltté teszi azt, a "szeretlek" kifejezés valódi érzés nélküli, automatikusan, rutinból, megszokásból való állandó mondogatása elértékteleníti ezt a csodálatos kifejezést, és ugyanígy, egy kétségtelenül jó, bár nem hibátlan filmmel kapcsolatban bibliai párhuzamok felállítása, és a film valóságos értékénél jóval nagyobb jelentõséggel való felruházása túlzás, - ez persze az én véleményem, amivel nem kell egyetérteni.

Remélem, nem veszed zokon, hogy igen magasröptû írásoddal szemben némileg ellentétes véleményt is meg merek fogalmazni, bár szerintem a kettõnk párbeszédeit az teszi élvezetessé, hogy ugyanazt a dolgot más szemszögbõl nézve is, általában ugyanarra a végeredményre szoktunk jutni a lényeget tekintve.
A kettõnk közötti alapvetõ különbség talán abban érhetõ tetten, hogy míg te az esetek nagy részében hihetetlen lexikális tudással, és elemzõ készséggel rendelkezve írod meg a véleményeidet, elképesztõ színvonalon, addig én némileg földhözragadtabban, inkább az emlékeimre, benyomásaimra, szubjektív módon, az "átlagnézõ" szemével nézve a dolgokat - ha egyáltalán létezik ilyen fogalom, hogy "átlagnézõ", - teszem ugyanezt, talán nem érdektelenül.

Ha a te logikádat elfogadom, - ami nem is lehet kétséges, hogy elfogadom-e, - akkor ugyanilyen magasságba emelve beszélhetünk mondjuk a zenében Vivaldi: A négy évszak címû mûvérõl, ami egy tökéletes ékköve a zeneirodalomnak, vagy Botticelli: Vénusz születése címû festményérõl, vagy akár az építészetben a Tadzs Mahal nevû egyszeri, és megismételhetetlen csodáról, de akár József Attila életmûvérõl, Nizsinszkíj mûvészetérõl, Paganini virtuozitásáról, és a sor még hosszan folytatható.
Ezeknél az emberiség kreativitását és istenáldotta tehetségét kifejezõ remekmûveknél, és életutaknál az ember jogosan találhat valamiféle irracionális magyarázatot az átlagemberek számára elérhetetlen, és felfoghatatlan zsenialitásra, arra a ritka pillanatra, amikor a racionális, és az irracionális - az Isten, és az ember - találkoztak, és ennek eredményeképpen megszülettek a mûvészek által létrehozott mûalkotások, megjelentek ihletett gondolkodók és világraszóló elméletek, felbukkantak zsenik, akikben egy adott pillanatban egyesült minden olyan érték, és tulajdonság, ami egyébként emberi léptékkel számolva, elképzelhetetlen lenne.

Filmek esetében az ilyesfajta minõsítésnek, piedesztálra emelésnek nem nagyon van helye, illetve, száz, vagy inkább ezer esetbõl egyszer, talán.
Pillanatnyilag nem is tudok olyan filmeket mondani, amelyek ilyen kritériumoknak megfelelnének, de hogy az "Elveszett paradicsom" - minden erényét elismerve - nem tartozik közéjük, az biztos.

Válasz

Kedves Miki!

Miért ne használhatnék biblikus párhuzamokat egy "Elveszett paradicsom" címû dráma-parafrázis kapcsán?

??

Különösen egy ilyen alapvetõ és õsi jelképet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasságát, amelynek eredete egészen Babilonig, Egyiptomig visszavezethetõ? Az emberiség legõsibb jelképeinek egyikét talán nem használhatom egy emberi történetre?

Milyen történethez lenne elég patetikus, ha nem egy Sarkadi Imre mûvébõl készült, Örkény István szövegkönyvébõl Makk Károly keze alatt született filmre?

??

Nem értem ezt a felvetést. Ebben semmi patetizmus nincs.

A fiatal Franz Werfel azt mondta, hogy még egy autóbalesetet is úgy szeretne megírni, mintha az istenek sorstragédiája lenne. És megírta a "Kispolgár halálát", amely tényleg a profánt emeli fel a legszentebb szintjére, úgy, hogy teljesen hihetõ és hétköznapi maradjon...

Miért ne lehetne?

...

Aztán: Mira?

Persze, hogy a Mari megfordítása - ez egyértelmû (Sarkadi kapcsán is olvastam errõl a dologról), le sem írtam. De attól még Mira nem Mari, hanem Mira!

Egzotikus, különleges, messzirõl érkezett. Valami más, valami csodálatosan másvilági...

...

Aztán: a film zenéje.

Az a lehetõség nem ötlött fel Benned, hogy az említett muzsikának nem abban van szerepe, hogy a film korhûségét alátámassza (akkor biztosan Mikes Éva vagy Sárosi Kati szólna)? A zene itt szerintem a fõhõs lelkiállapotának a leképezõdése, és nem lát el diegetikus funkciót. (A non-diegetikus zene a film "aláfestõ-zenéje", a diegetikus zene viszont a film terébõl érkezik, ott és akkor játszák el, amikor és ahol látjuk.)

Válasz

Kedves Barátom!

Minden tiszteletem a tiéd, de azért ne essünk túlzásokba!
Az "Elveszett paradicsom" kétségtelenül egy nagyon szép, értékes film, súlyos erkölcsi dilemmákat feszegetõ alap-történettel, kitûnõ színészi alakításokkal, - ezekre majd kissé részletesebben is kitérek, - de bibliai párhuzamokat keresni, és ezekbõl következtetéseket levonni a filmre vonatkoztatva, azért egy kicsit erõs, - legalábbis szerintem.
Mi az alaptörténet?

Egy budapesti, rendkívül tehetséges, elismert agysebész (Pálos György), teherbe ejti a szeretõjét, - aki egy férjes asszony, - és azért, hogy elkerüljék a botrányt, tiltott magzatelhajtást végez a hölgyön, amibe az, - az orvos felkészületlensége miatt, - belehal.
A férfi, - az elkerülhetetlen büntetés, és saját lelkiismeret furdalása elõl, - néhány napra leutazik vidékre, imádott édesapjához, (Páger Antal), hogy abban a tiszta, egyszerû, õszinte környezetben számot vessen egész addigi életével, erõt merítsen édesapja emberi tartásából, szakmai megkérdõjelezhetetlenségébõl, és mindeközben találkozik egy bájos, naiv, romlatlan, tiszta lánnyal, (Törõcsik Mari), aki õszinteségével, cserfességével, õszinte rajongásával - amit fiatal tapasztalatlanságában szerintem összetéveszt a szerelemmel, - valamiféle reménysugarat jelenthet az orvos sötét jövõjében, hogy talán lesz valaki, aki várni fog rá a hosszú börtönévek alatt, aki segíthet neki elviselni a bezártságot, az ólomlábakon cammogó idõt odabenn, aki még visszaadhatja neki a reményt a további életében.
Ennyi a filmnek a története, nem több, de nem is kevesebb.
Szép, erõs, tanulságos történet, belsõ vívódásokkal, egymásnak feszülõ indulatokkal, kétkedésekkel, elhallgatott, kimondatlan feszültségekkel, emlékekkel, hatalmas érzelmekkel.

De semmiképpen nem mérhetõ bibliai párhuzamokhoz, a benne szereplõ figurákat pedig nem lehet éteri magasságokba emelni, mert nagyon is hétköznapi emberek, persze értékes, megbecsülendõ tulajdonságokkal.
Páger Antal alakítása a tõle megszokott módon súlyos, egy tömbbõl faragott, megkérdõjelezhetetlen volt, Törõcsik Mari romlatlansága, a színésznõi tapasztalatlanságából eredõ, s pont emiatt, ehhez a figurához tökéletesen illeszkedõ játéka szintén nagyon tetszett, - a mûvésznõ nyilatkozta egyszer, onnan tudom, hogy nem végzett semmiféle fõiskolát, vagy színészi tanfolyamot, - a filmbéli nevérõl - Mira, - amelyet úgy említesz meg, mint valami teljesen szokatlan nevet, mert semmiféle nyomát nem találni sem a Bibliában, sem a magyar hagyományokban, - az jutott eszembe, hogy nem lehet-e, hogy a filmesek egyszerûen a Mari - Mira szójátékot alakították ki a mûvésznõ nevébõl, semmiféle misztikus magyarázatot nem társítva hozzá?

Pálos György.
Az általa játszott orvos a legfontosabb szereplõ a filmben, rá épül az egész, ez az õ története, a vívódásai, emberi tartásának kis híján történõ elveszítése, és nagy nehezen való visszaszerzése az egész film lényege.

Nekem régebben szerencsém volt a "kisbazáros" nevû hölggyel meglehetõsen kemény vitákba bocsájtkoznom Pálos György színészi munkásságát illetõen, mégpedig a "Vízivárosi nyár" címû filmsorozat ürügyén.
Akkor még, - a Vízivárosi nyár frissen való megtekintésének élménye, és az Elveszett paradicsom sok évvel ezelõtti emlékeimben való szereplése okán, - talán nem tudtam igazán meggyõzõen érvelni, meg meg is adtam magam a hölgy Pálos György iránti kétségtelen rajongása miatt.
Most azonban teljesen friss az élmény, és emiatt - talán sokak megbotránkozására, - de azt tudom mondani, hogy Pálos György "Elveszett paradicsomban" nyújtott alakítása nagyon szép és meggyõzõ ugyan, de súlyban, mélységben, "a történelem viharában is megpróbálni embernek maradni" tanulságot magában hordozó figurában meg sem közelíti a "Vízivárosi nyár"-ban nyújtott alakítását.
És még orgánumban sem.
Az "Elveszett paradicsom" 1962-ben készült, a "Vízivárosi nyár" pedig 1964-ben.
Az elsõ filmet Makk Károly rendezte, a másodikat, a tv sorozatot pedig Fábri Zoltán.
A két rendezõ között - kis túlzással, de - nagyságrendi különbség van, Fábri Zoltán javára.
Talán ebbõl eredõen, talán a két film között eltelt idõben Pálos György színészi, orgánumi "megerõsödésében", de a "Vízivárosi nyár"-ban - pedig Pálos abban csak mellékszereplõ volt, és néha csak percekig szerepelt, míg az Elveszett paradicsomban gyakorlatilag végig a vásznon van, - mégis, abban teljesen érvényesülni tudott a valóban csodálatos, egyedülálló orgánuma, és Páger Antallal elképesztõen egymásrataláló, egymást segítõ, egymást kiegészítõ kettõst nyújtanak, - akár csak itt, az Elveszett paradicsomban.
Ebben a filmben a halott apját lemosdató, és hirtelen zokogásba kitörõ Pálos alakítása abban a jelenetben valóban szívszorító, és csodálatos filmtörténeti pillanat.

Összességében, az Elveszett paradicsom egy nagyon szép, értékes, tanulságos film, amely erõteljesen indult, a közepe felé picit feszesebb dramaturgiát elbírt volna, aztán megint megerõsödött, hogy a legvégére kissé ellaposodva, a nézõkben bizonyos mértékû hiányérzettel fejezõdjön be.

Mindenképpen érdemes volt újból megtekinteni, és elhelyezni Pálos György életmûvében.

Utóirat.
Zenészként semmiképpen nem állhatom meg, hogy ne tegyek említést a kiváló zeneszerzõ, Fényes Szabolcs kitûnõ, hangulatfestõ zenéjérõl, amely azonban teljesen életszerûtlen lett, amikor a vidéki kultúrházban a zenekar olyan tökéletes nagyzenekari hangzással, és olyan avantgard zenét játszott az ott szórakozó fiataloknak, - 1962-ben, Magyarországon! - hogy az akkori legmodernebb New York-i dzsesszklubokban is kapkodták volna a levegõt a hallatán.
De ez csak egy mellékes apróság volt, a dolog semmit nem vont le a film élvezeti értékébõl, - ahogy mondani szokták...

Válasz

"Azt gondoltam, hogy majd könnyedén átlépek rajta, a kisvárosi könyvmolyon. És lám, õ 75 évesen is kijárt a szövetkezeti parasztoknak vinni a palántákat. Olyannak kellett volna lennem, mint õ..."

Mintha egy egész, magát az elõzõnél jobbnak és okosabbnak gondoló társadalom mondana magára ítéletet a Sarkadi Imre kiváló drámáját feldolgozó Makk Károly-filmben, amelynek - mellesleg - egy bizonyos Örkény István írta a forgatókönyvét (õ akkor még "le volt tiltva", így nevét nem tûntethették fel a stáblistán).

50 év nyilatkozik itt, 5000 évvel szemben.

Valami teljesen új, önmagát radikálisan és gyorsan elpusztító, öntudatlan és ezért tulajdonképpen bûntelen beszél. Generációk és generációk áldozták fel magukat, lettek földdé - élettelen tömeggé, melybõl mégis élõ növekszik - hogy õ megszülessen.

Most mind halottan fekszenek, egy emberként kiterítve, az Atya testében.

"Isten sírja reszket a Szent Honban!"

A (tékozló) Fiú pedig csak rezignáltan tudja összeszedni gondolatait, miközben a Szentlélek, a mindent átjáró erõ, még csak alig ébredezõ szándék...

Az Atyát Imre bácsinak hívják.

Imre - a tisztaság jelképe a "magyar mitológiában". Egy csöndes és bölcs herceg, aki érdemei szerint jutalmazza csókjaival kortársait, de sok mindent képes kiálni azért, akit szeret.

Most öregember. Botanikus. Meglett és tapasztalt, csöndes és hallgatag.

Nem emeli fel szavát, nem vádol. Nem Fiú õ már, nem Herceg - õ az Atya. Nem haragvó Atya, nem villámait szóró Atya. Olyan bölcs, olyan szeretetteljes Atya, amilyen Atya talán nem is létezik e földi körökön belül. Az az Atya, aki könnyelmû fia egy szavára kiadja az örökséget, s aki az elherdálót nyugalommal és bölcsességgel várja vissza hajlékába. Leülteti és borral kínálja, semmijét nem sajnálja tõle.

Nézi a Fiút - a nõk kedvencét, a sikerembert - ahogy élet és halál szent dilemmájával viaskodik. Õt is oly sok minden érte 75 esztendõ alatt. Látta és bõrén érezte a 20. századot. Mégsem törték meg, mégsem fosztották meg erejétõl - belül szilárd, erõs, változatlan maradt.

De a Fiú más. Õ nem olyan, akit külsõ erõk viharai tépáztak. Az õ romlása sokkal gyorsabb és biztosabb, mert õt belülrõl, a lehetõ legmélyebbrõl feltörõ láva kínozza. Megölt egy asszonyt, s megölte gyermekét - szándékolatlanul, de megtette. Saját szeretõje volt az asszony és saját gyermeke a gyermek.

Bûnéért hosszú évekre ítélik majd, vezekelnie kell. Bõven és sokat.

Szenvedi, nyögi Kálváriáját, pedig még alig kezdett neki. Arca közben sokszor hirtelen fájdalmas görcsbe rándul.

Zoltánnak hívják õt - szerepe csakúgy jelentõs, mint Imréé. A honalapító Árpád fiát, utódát hívták így - Zoltán. Azt mondják, nagy örökséget vett át, nagy apától, de hamar is halt meg.

A ma még élõ, de holnap már kiterített Atya, halott Atya örökében csak szédeleg, cselekvésre mind nehezebben képes...

Ám megjelenik a Szentlélek.

Gyönyörû, életteli és szûz. Még innen fájdalmon és innen szenvedésen, hiszi és vallja szerelmét, mint a fû zöldjét és az ég kékjét.

Mirának hívják - nevének nyomát sem lelni a "magyar legendáriumban". Neve furcsa és idegenszerû - csodálatraméltót jelent.

Térdre kényszeríti az Atyát és a Fiút: egy pillantással, egy édes-bús megjegyzéssel, bimbózó nõiességének valami ártatlan megnyilvánulásával. Vagy csak egzotikus idegenségével, amellyel bárhol otthont formál és lelket ad neki.

Kolozsvárról jött - messzirõl, nagyon "máshonnan". Furcsa történeteket mesél, és mindegyik közben mond valami olyan ellenálhatatlant és édeset, hogy a szív is megreszket belé.

Egy szava: ítélet.

Mert minden szava ártatlan és új...

Sarkadi Imre drámája a "felhalmozó, gyûjtögetõ" apa és a "tékozló" fiú ellentétére épít, amelyet végig is visz, a maga módján. Makk filmje azonban teljesen másholva helyezi a hangsúlyjeleket - elõször is leépíti a Zoltán, Imre bácsi és Mira közti dialógusokon kívüli párbeszédeket, ezáltal csak erre a három emberre szûkítve a történetet, másrészt Imre bácsi és Zoltán konfliktusával egyenrangú pozícióba helyezi Mira és Zoltán kapcsolatának problematikáját is. Végezetül pedig, míg Imre bácsi a darab végéig életben marad, addig a film közepén meghal.

Abban, hogy a mozis átdolgozáshoz kreált párbeszédek minõsége remekül konvergál a drámában találhatókkal, nagy szerepe van annak, hogy az "eredeti mûvet", mint sorvezetõt követõ szándék helyett a filmre való átültetés nemes törekvéssel és kivételes képességekkel párosul.

Ez nem egy dráma filmre alkalmazása - ez film. Hogy ez meg is jelenjen a kész alotásban, sok a szavaktól tartózkodó szekvencia: mint a jégen történtek, a halottmosdatás vagy a kóválygó Zoltán jelenetei.

A míves alapanyag, az eredetivel konvergáló parafrazeálás mellett pedig itt van a három fõszereplõ, korszakalkotó tehetség lenyûgözõ játéka is: Páger Antalé, Pálos Györgyé és Törõcsik Marié. Páger a szótlan, csöndes, és rendkívül türelmes öreg karakterét felkavaróan hitelessé teszi, Törõcsik Mari a már több filmbõl megismert cserfessége mellett itt valami többet, valami sokkal drámaibbat is meg tud jeleníteni, Pálos György pedig rengeteg értékes apróságot rejtett gesztusba és mimikába.

A film Elveszett Paradicsoma nem az atyai ház melege vagy az orvosi egzisztencia biztonsága, kényelme.

Az Elveszett Paradicsomra Mira szemein keresztül láthatunk - egy pillanatra - rá.

"S ha tettdús életed / Zajában elnémúl ez égi szó, / E gyönge nõ tisztább lelkûlete, / Az érdekek mocskától távolabb, / Meghallja azt, és szíverén keresztûl / Költészetté fog és dallá szürõdni. / E két eszközzel álland oldalodnál, / Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, / Vigasztaló, mosolygó géniusz."

Ez Mira és még sokkal több annál - Szentlélek. Amely megváltja a Fiút szenvedéseitõl s nemcsak visszahelyezi elveszett Paradicsomába, de megmutatja neki a mindent - a Mindent, ami egyszer majd az övé lesz.

S várhat többet Férfi Nõtõl?

...

Válasz

A hozzászólásokhoz:
Orvos társaságában lehetõleg ne nézzük meg a filmet, mert megszégyenítõ szakmai kritikát mondanak róla.

Színészi szempontból Pálos György hibátlan, Törõcsik próbálgatja a késõbbi nagy drámai alakításait, Págerbõl a rendezõnek többet kellett volna kihoznia - túl professzoros lett.

Kiemelkedõ Szécsényi Ferenc operatõri munkája. Megelõzi a késõbbi Jancsó-filmek hosszú beállításait.

Válasz

Összes hozzászólás

Értékelés:

55 szavazatból

Szerinted?

39 hozzászólás

Elveszett paradicsom

Értékelés:

Stáblista:

Szereplők

Alkotók

Hozzászólások

Értékelés:

Mozi lista

PORT.hu a Facebookon